A legitimitás helyreállítása – Monarchikus köztársaságot!

Március idusán mivel válhatnánk ma méltóvá a márciusi ifjak hagyományaihoz? Talán azzal, hogy újragondoljuk mindazt, amit azóta se sikerült soha rendbe tenni. Az államformánkat.

Márciusi fordulat a közbizalom és legitimitás helyreállításához

Különös, hogy egy akármilyen új oktalan telefon-modell kamu funkcióival százszor többet foglalkozik a sajtó és a közvélemény, mint a sorsunkat sokkal inkább meghatározó kérdésekkel, hogy például milyen politikai berendezkedés lenne ma időszerű.

Mert ezzel kapcsolatban gyakorlatilag megállt az idő, az utóbbi kétszáz évben jószerivel semmilyen új államforma-update nem merült fel még elméleti szinten sem, nemcsak itthon, hanem az európai politikai gondolkodásban sem. Pedig az idő ugyancsak eljárt mindegyik ismert államforma felett, és kellőképp bizonyította, hogy hiteltelenné váltak a parlamenti (látszat)demokráciák respublikái éppúgy mint a monarchiák.

Mit is várunk elsősorban egy államformától vagy politikai rendszertől? Hogy legitim és stabil legyen, illetve ezáltal is megteremtse a társadalmi prosperitás alapjait, nem utolsósorban azzal, hogy hiteles alapjává válik a jogállamiságot működtető közbizalom rendszerének. Márpedig a legkevesebb, amit tárgyilagosan megállapíthatunk, hogy a magyar köztársaság és parlamentarizmus mindegyik tekintetében nagyon gyengécskének bizonyult. Az ország évezredes történetének legkevésbé jól működő államformája volt. Ideje tehát újragondolni az új évszázadnak, sőt: a harmadik évezrednek megfelelően, milyen lehetne egy mai kritériumoknak megfelelő, fenntartható államforma és politikai rendszer, mely végre helyreállíthatná a jogállamiság megfelelő működésébe vetett közbizalmat.

A kérdés tehát eleve nem az, hogy milyen rezsim tűnik épp reálisnak, mert arra sajnos ott van előttünk a konkrét példa; hanem sokkal inkább az a kérdés, hogy milyen lenne megfelelő, korszerű és jövőbe mutató, illetve milyen lenne a hagyományainkat sokkal hitelesebben és hatékonyabban folytató rendszer? Mi más lenne aktuálisabb téma március idusára?

Mennyire lenne király egy demokratikus palota-forradalom és hogyan lehetséges a legitimitás helyreállítása Magyarországon?

Az évforduló jó alkalmat adott, hogy rádöbbenjünk, milyen rövid epizód volt 946 év királyság után mindössze 70 év köztársasági államforma, melyet egy frissen megszállt országban vezettek be 1946. január 31-én, mindenfajta legitimitás, választások vagy akár komolyabb demokratikus konzultáció nélkül és sok átalakítás, diktatórikus elhajlások sora után lényegében máig nem tudott szilárd legitimitású államiságot teremteni Magyarországon (erről lásd Rajcsányi Gellért: Hetven éve nincs többé Magyar Királyság című írását).

A köztársasági államforma történelmünkben sajnos az ország kiszolgáltatottságának, megszállásának és önrendelkezési képtelenségének szinonimájává vált. A megoldás bizonyos értelemben magából a problémából következik, ami egyébként az új Alaptörvény Nemzeti hitvallásából is kíméletlen logikával következik. Ha az nem utópia, akkor az a fura újításnak tűnő megállapítás sem lehet utópikus, amit leglogikusabb konzekvenciájaként fogunk megfogalmazni.

Elfogultsági bejelentéssel illik kezdenem: világ életemben republikánus voltam és máig jobban vonzott a forradalmi megújítás világa, mint a központi hatalom és a régi rend úgyszólván bármilyen képviselete. Azonban a mai Magyarországon a legitimitás helyreállításának legradikálisabb, ha tetszik legforradalmibb megoldását éppen a királyság sajátosan hazai hagyományainak innovatív folytatása jelenthetné – főleg ha kiegészül a baloldali politikai gondolkodás legprogresszívebb intézményeivel, a civil kontroll lehető leghatékonyabb biztosítása érdekében!

Végre nem ideologikus alapon kéne megkeresni a pragmatikusan legjobban működő, optimális rezsimet, az ismert változatok sajátos, helyi viszonyainkra optimalizált szintéziseként. Két évszázad késéssel talán épp ideje egyáltalán megfogalmaznunk a problémát, a feladatot a gyakorlati megoldást perspektívájában.

Nem az alkotmányos monarchiák klasszikus esetéről van itt szó, amikor egy monarchia nő át respublikává, amit épp ezért republikánus monarchiának nevezhetünk, amilyenből több is van Európában. Esetünkben éppen fordítva történik: egy köztársaságról derült ki történelmileg, hogy nem tudott legitim örökösévé vagy folytatójává válni elődjének, a 946 éves monarchiának, amit egy alkotmányreform keretében közjogi elszólás formájában még ki is mondott az új Alaptörvény, semmissé téve lényegében az egész köztársasági korszakot a náci és kommunista államiság eltörlésével. Ezzel ugyanis a köztársaság '46-os kikiáltása is lényegében semmissé vált.

Igen ám, de akkor a '89-től kialakult parlamentarizmus sem válhatott legitimmé valódi Alkotmányozó Nemzetgyűlés híján, hiszen a korábbi (eltörölt legitimitású) kommunista kormánytól és országgyűléstől átvett államhatalom egyáltalán nem lehetett legitim. Nem is beszélve a kommunista „alkotmányosság” folytatásáról, mely ezek szerint szintén nem lehetett és nem lehet legitim.

Az egyetlen közjogilag konzekvens megoldás tehát egy valódi Alkotmányozó Nemzetgyűlés összehívása lehetne, amely a mai terrorkormányzás felé elhajló hatalom miatt különösen indokolttá és sürgetővé vált. Mivel a köztársaság '46-os kikiáltása sem volt legitim, ezért az új Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek a köztársasági államformáról, annak kikiáltásáról is döntenie kellene, mégpedig úgy, hogy mindaddig az utolsó korábbi legitim államforma tekintendő érvényesnek, vagyis a királyság. A közjogi vita tárgya tehát legfeljebb az lehetne, hogy a jövőben érdemes-e egyáltalán a korábbi legitimitást, a királyságot feladni egy bizonytalan (sőt: történelmileg az utóbbi időkben nagyon gyengének bizonyult) államforma, a köztársaság kedvéért.

Bár megdöbbentőnek és forradalmian újnak, netán utópikusnak tűnhetnek a fenti megállapítások, az új Alaptörvény Nemzeti hitvallás című preambulumának egyetlen logikailag konzekvens olvasatáról van szó és nem egy vitatható újfajta értelmezésről, hanem arról, hogy eddig valamiért senki nem mutatott rá kellő logikával és kellő nyilvánossággal arra a tényre, hogy az illetékesek nem vonták le a logikus konzekvenciáit az új Alaptörvényben kimondott tételeknek:

„Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország alkotmányos állami folytonosságát és a nemzet egységét.

Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését. Tagadjuk a magyar nemzet és polgárai ellen a nemzetiszocialista és kommunista diktatúrák uralma alatt elkövetett embertelen bűnök elévülését.

Nem ismerjük el az 1949. évi kommunista alkotmányt, mert egy zsarnoki uralom alapja volt, ezért kinyilvánítjuk érvénytelenségét.

Egyetértünk az első szabad Országgyűlés képviselőivel, akik első határozatukban kimondták, hogy mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki.

Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének.”

Ha mindez nem utópia, hanem a hatályos alkotmány, akkor a fentiekben a Nemzeti hitvallás leglogikusabb olvasatát és konzekvenciáját fejtettük ki.

Európa talán legdemokratikusabb királyságának öröksége

A magyar királyság kifejezetten republikánus jellegű volt ősidők óta egy nagyon lényeges vonatkozásban, nevezetesen a királyválasztás intézménye tekintetében. A Szent Korona-tan, illetve az Aranybulla Európa legrégibb alkotmányos hagyományai közé tartozik és önmagában, európai szinten is kiemelkedő jelentőségű nemzeti örökségünk.

Nem utolsó sorban pont azért, mert nem nemzeti jellegű, hanem a nemzetiségeket is egyértelműen alárendeli a Szent Koronának, mégpedig nemcsak a kisebbségi nemzetiségeket, hanem a magyart is. Ez pedig sokkal jobban hasonlít az Európai Unió szubszidiaritási elveire és gyakorlatára, mintsem gondolnánk! Tulajdonképpen a keresett új államformánkat legfőbb sajátosságára való tekintettel szubszidiáris monarchiának vagy monarchikus köztársaságnak lehetne nevezni. Ez egyfelől egészen új, innovatív államformának tűnik, de a legitimitás és stabilitás záloga pont azáltal lehetne Magyarországon, hogy sajátos közjogi hagyományaink évezredes kvintesszenciáját fogalmazza meg modern körülmények között, modern formában újrafogalmazva.

A Szent Korona válna ismét a legfőbb közjogi méltósággá, melynek egy esetleg megválasztott király is alárendelt maradna! Ezzel ad acta tehetnénk a trónviszályok egész problematikáját, hiszen olyannyira nem az volna a legdöntőbb kérdés, hogy ki a király, hogy még egy konkrét személyt sem kellene királynak választani ahhoz, hogy teljességgel működjön a rendszer. (Helyesebb egybeírni a Szent Koronát és a Szentkoronatant, hogy még egyértelműbb legyen az eszme, hogy ez nem egy tárgy vagy ereklye, hanem a legfőbb közjogi méltóság megnevezése.)

Ha viszonylag könnyen tisztázható kellő konszenzussal az örökösödési jog alapján, hogy kit lehetne királlyá koronázni, akkor ennek vélhetőleg nem lehetne különösebb akadálya, viszont ellenkező esetben sincs vész, mivel a legfőbb közjogi méltóság ebben a rendszerben úgysem a király személye, hanem a Szent Korona, amit egy olyan Koronatanács garantálhatna, mely mindenkor a Parlament felett állna és integrálná a néptribunátus intézményét. Így viszonylag sűrűn (pl. havonta) sorsolással választott egyszerű állampolgárok kellő számban lehetnének a Koronatanácsban, hogy megvétózzanak minden rendszerkorrupció gyanúját felvető döntést azokkal a szakmai testületek által delegált Koronatanács tagokkal, akik a legképzettebb és legfeddhetetlenebb közjogi szakemberek lennének. (Feddhetetlenségüket szigorú szabályok rendszere és egész tevékenységük nyilvánossága garantálhatná.)

Egy ilyen államformában soha senki emberfia nem mondhatná, hogy övé a legfőbb hatalom, ami önmagában jelentős lépés lenne a demokratizálódás felé.

A svájci modell integrálása

Nem kell sokáig keresni, melyik Európa és talán a világ legdemokratikusabb politikai berendezkedése, ahol néptribunátus sajnos nincs ugyan, de a legmesszebb menő mértékben önkormányzatiságra, területi autonómiára épül az állam egész működése és minden fontosabb kérdésről immár rutinszerűen népszavazást tartanak.

Legutóbb például a migránsok kitoloncolásáról, aminek eredménye különösen tanulságos lehet számunkra, mivel jelentős többséggel elvetették a jobbszélre sodródó Európára eléggé jellemző javaslatot. Nyilván érdemes lenne a kialakítandó új rendszerben mindazokat a jó demokratikus gyakorlatokat helyi viszonyainkra optimalizálva átvenni, melyek Svájcban már oly régóta beváltak.

Mi lehetne az alkotmányos rend alapja és tartós garanciája?

Az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek el kellene fogadnia egy olyan nagyon egyszerű megfogalmazását a Szentkoronatannak, mely a mindenkori alkotmány örök alapelveinek változtathatatlan foglalatát adná és az alkotmány felett állna vagy annak érinthetetlen alapját képezné. (Így a kormányok nem érezhetnék úgy, hogy bármilyen többség felmutatásával akár havonta kényük-kedvük szerint átírhatnák.)

Valljuk be férfiasan: történelmünkben a királyság az ország függetlenségének szimbóluma volt, míg a köztársaság a behódolás államformája volt, egy idegen érdekeknek alárendelt ország államformájának bizonyult rövidke történetének elejétől sajnos mindmáig.

Beszéljünk egy olyan kérdésről, mely a megfelelő államforma megválasztásában önmagában perdöntő lehet, ez pedig az, hogy a felnövekvő nemzedékek elé milyen példákat akarunk állítani? Mert a köztársaság legnagyobb történelmi hősei is – finoman szólva – ellentmondásokkal terhelt figurák, mint például Nagy Imre, aki meggyőződéses kommunistából (és internacionalistából) mégiscsak egyfajta árulással lett nemzeti hős '56-ban. Vagy Kossuth élete sem csak pozitív példákat ad, mert ugye a legnehezebb órákban Görgey-re hagyta a főhatalmat és a piszkos munkát, ő meg emigrációba menekült.

Nem állítom, hogy ezáltal negatív figurává váltak volna vagy személyiségükben kellene keresnünk ezeknek a súlyos ellentmondásoknak a fő okát. Sokkal reálisabb, hogy azért nem tudtak igazán ellentmondásokon felülemelkedő pozitív történelmi államférfivá és példaképpé válni, mert az ország eleve nem rendelkezett az ehhez szükséges önrendelkezés kellő feltételeivel – jó pár királyunkkal ellentétben, akik meg tudták valósítani ezt az államférfiúi eszményt, mint Mátyás, vagy akár a talán nem véletlenül nagy jelzővel is illetett László, Lajos.

Árpád-házi és Anjou királyaink közül többen is példaképként állhatnának az újabb nemzedékek előtt, hogy az önrendelkezéssel, a közjó iránti elkötelezettséggel hogyan válhat egyénileg szabaddá az ember úgy, hogy ezáltal közössége szabadságát erősíti. Nem az övék volt az önkény uralma, hanem a „szabadság” ma elterjedt értelmezése, mely szerint a közérdek főlé helyezett egoista érdekeink önkénye, a fogyasztói szabadság volna a legfontosabb, bár alapjaiban számolja fel az államiságot, a közjót és mindenfajta emberi közösséget. Rendszerszerűen.

A bökkenő az, hogy egy köztársaságban ellentmondásos királyokat példaképnek tekinteni... Hát, ezen ne múljon. Szubszidiáris monarchiánk hagyományait a legmodernebb civil kontrollal ötvözve már nem kellene felemás köztársasági hősökkel beérni ezen a téren – mert a hiteles példaadás mindennél fontosabb a nemzedékek és nagyobb közösségek életében éppúgy mint az egyéni nevelésben. Akkor talán nem azt fogjuk „legnagyobb magyarként” emlegetni, aki végül agyvelejével tapétázta ki a döblingi szanatórium falát, elég fura példát állítva ezzel a jövő nemzedékei elé.

Valahol abba kéne hagyni az önsorsrontást, a turáni átkozódást és a hülyeséget. Meg kéne érkeznünk végre Európába újra, közjogilag is, ha már egyszer István királynak és Andrásnak az Aranybullával olyan korszerűen sikerült. Mert ugye csak pár évvel követte a Magna Chartát és nem annak magyar kiadásaként, „angolból” lefordítva vagy egyáltalán bármilyen idegen példát követve, hanem államiságunk, államformánk saját közjogi megfogalmazásaként, saját utat járva.

Ismerjük a republikánus replikát, hogy milyen kegyetlen kivégzésekkel távolították el akár rivális családtagjaikat is egyébként szentté avatott királyok. De érdemes alkalmasint összehasonlítani a magyar állapotokat a korabeli angol vagy francia trónviszályokkal és hamar kiderül, hogy azért nem ettük oly forrón ezt a kását. Még a forró ólmot se. Sőt. Különösen a Shakespeare darabokból is ismert angol trónviszályokhoz képest a hazai viszonyok a béke felvilágosult, humanista szigetének tűnhetnek.

Államformánk alapos átértékelésével együtt történelmünknek is egy sokkal koherensebb olvasatát kaphatnánk vissza, a „modern”, nagyhatalmak által írt történelmi víziókkal szakítva, melyek szerint a behódolás történelmeként volna értelmezendő a magyar történelem. Ugyan már. Mohács előtt mikor volt ilyesmi?

Milyen államforma teszi lehetővé a mai globális kihívásokkal való szembenézést? Nos, nem a négyéves gyerek szintjén maradó látszatdemokrácia

A kincstári földtulajdon aktuális elherdálása és a környezetvédelem minden komolyabb intézményes formájának felszámolása éktelenül bizonyítja, hova vezethet a rövid távú, négy éves ciklusokra redukált, látszatdemokratikus választásokra szűkített államiság, amely még a nyilvánvalóan legfontosabb közkincseink megóvását sem tekinti szempontnak, inkább az egyéni érdekek prédájának tekinti legfőbb közkincseinket, a termőföldet és a természeti erőforrásokat (ide értve amúgy a humán erőforrásokat is).

Magától értetődik, hogy az itt felvázolt közjogi rendszer nemzedékekben, sőt: évszázados távlatokban tudna gondolkodni és cselekedni, nem pedig a pillanat uralására és az olcsó tömegdemagógiára szorítkozna, mint ami a mai rendszerben nyerőnek tűnik.

Nem utolsó sorban azért, mert maga a rendszer rossz, velejéig romlott. A látszatdemokrácia ugyanis a korrupció rendszere. Alapjaiban meg kell változtatnunk, ha akár csak szembe akarunk nézni a harmadik évezred ökológiai és gazdasági kihívásaival. És akkor még azok megoldásáról nem beszéltünk, csak a szembenézés alapjainak megteremtéséről.

Ami a termőföld és a természeti értékeink, illetve erőforrásaink védelmét illeti, van egy olyan eredendően közjogi fogalom, mely megkerülhetetlennek bizonyul mindezek valóban hatékony védelmére, ez pedig annak törvénybe iktatása, hogy ezek az értékeink szent és sérthetetlen közkincseink. Ismerős a megfogalmazás?

Nyilván az örökletes rendre, az örökségre épülő királyság tűnik eleve a legalkalmasabbnak ennek megvalósítására. Persze az uralkodó egyéni vagy testületi önkényének lehető leghatékonyabb korlátozásával, a civil kontroll és részvételi (nem képviseleti!) demokrácia legmodernebb eszközeivel. Ma már technikailag gyerekjáték lenne az állampolgárok hatékony bevonása a politikai döntésekbe és az ehhez szükséges informatikai beruházások igen hamar megtérülnének. Az állam önmagában is sokkal olcsóbban működhetne, nem is beszélve a rendszerkorrupció kiszűrésével megvédett közvagyonról.

Milyen államforma teszi lehetővé a mai globális kihívásokkal való szembenézést? Hát nem a négyéves választási ciklusok miatt gyakorlatilag négyéves gyerek szintjén maradó, akut rövidlátásra kárhoztató látszatdemokrácia...

Az új államforma kialakítása nyilván nem egyéni feladat, még elméleti szinten, a koncepció kimunkálását illetően sem, így ez a felvetés csupán vitaindító, hogy végre engedjük el a tömegtájékozatlanság média-gumicsontjait és talán foglalkozzunk sokkal sorsdöntőbb kérdésekkel. Például azzal, hogyan s miként, milyen (állam)formában válhatnánk olyan politikai közösséggé, mely sikeres tudna lenni a közjó szolgálatában és sikeresen hiúsítaná meg az ezzel ellentétes kísérleteket (míg ma pont fordítva látjuk).

Hogyan állíthatnánk helyre a jogállamiság alapjait képező legitimitást, visszaszerezve a bármilyen közösség működéséhez elengedhetetlenül szükséges közbizalmat?

Ez itt a döntő kérdés, a többi mellébeszélés.