„Deadpool egy született antihős, akinek alapvetően semmi keresnivalója az eminens köpönyegesek között. Szeret ölni (aki megérdemli), szeret káromkodni és alapvetően nem teljesen beszámítható. Persze mindennek megvan a megfelelő oka, ezt flashbackekben el is mesélik, de az igazat megvallva még az is belefért volna, ha Deadpoolt csak egy szimpla pszichopataként ábrázolják, aki azért beszél folyamatosan magában, mert elmebeteg.
Miller pont erre fókuszált rá nagyon, hogy totális ellenpólusként ábrázolja mindenki kedvenc pofázó zsoldosát. Nincs moralizálás, nincsenek túltolt érzelmi jelenetek, nincs látványos személyiségfejlődés. Van helyette egy rakás nagyon kemény poén, jó pár politikailag inkorrekt vicc, rengeteg popkult utalás és olyan meta-narráció és humor, ami egyáltalán nem jellemző a műfajra.
Ryan Reynolds szinte ficánkol Wade Wilson szerepében, és minden korábbi kételyt eloszlatott arról, hogy igazából csak egy túl lelkes B-listás színész, aki érzi, hogy ez az egyetlen lehetősége komolyabb franchise szerepre. Minden mozdulaton és poénon érződik, hogy éveken át készültek erre a filmre, és az írók tökéletesen tisztában vannak a karakter lényegével. Ha eredetileg Deadpool egy magában beszélő torz fejű elmebeteg, akkor bizony Ryan Reynolds is az lesz. Reynolds pedig nem csak 100%-ban átérezte a szerepét, de még azt is hitelesen csinálta, amikor saját magából vagy a korábbi szerepeiből csinált viccet. Igen, ez az a meta film, amiben a főhős egyaránt kineveti főszereplő korábbi filmjeit, ahogy magát a főszereplőt is.”