Egységes Európa, vagy szegény Kelet-Európa?

„A mostani menekültválság elsősorban az Európai Unió válsága. A több mint félmilliárd lakosú, a világ ma is (egyik) legfejlettebb térsége összeomlik, belső táborokra szakad, mert az összlakosságának kevesebb mint 0,1 százalékát kitevő »tömeggel« kellene valamit csinálnia. Nincs mersze a határait megvédeni – mert az politikailag nem lenne korrekt –, de nincs ereje és akarata egységes európai döntéseket hozni. A menekültválságnak van azonban egy nagyon fontos tanulsága: a keleti és nyugati (az új és régi) tagállamok közötti különbségek ma is léteznek. A brit The Economist e különbségeket a mentalitással magyarázta, mondván: egy évtizedeken át bezárt, elzárt, homogén, a világra kevéssé nyitott térség jobban fél az idegentől, a mástól, mint az a Nyugat-Európa, ahol a multikulturalizmus már nem is annyira program, hanem realitás. (Ezt az értelmezést erősíti, hogy például Németországban is ott gyakoriak a menekültek elleni támadások, ahol alig vannak külföldiek: azaz a keletnémet területeken. A neonáci NPD-nek semmiféle bázisa nincs azokban a nyugatnémet nagyvárosokban, ahol elvileg fennállna a párt által ostorozott »elidegenedés« veszélye.)

Azonban az Economist elemzése – azon túl, hogy felettébb klisészerű, és különféle, a kelet-európaiakkal szemben élő sztereotípiákra támaszkodik – azért is legfeljebb csak féligazság lehet, mert nem veszi észre, hogy nemcsak Kelet-Európa nem kér a menekültekből, de a menekültek sem kérnek Kelet-Európából. Ez pedig éppen arra a súlyos problémára világít rá, amivel szintén semmit nem akar kezdeni az Európai Unió: a keleti és nyugati (az új és régi) tagállamok közötti irdatlan jóléti különbségre. Hiába illik a varsói neoliberális kormányt dicsérni, vagy a szintén neoliberális (az országaikat nyomorig megreformáló) balti államokat példaként állítani a »csúnya« Budapest vagy a még mindig »túl etatista« Zágráb, Ljubljana elé – ahogy azt a nyugati elemzések rendre teszik –, ki kell mondani, hogy egyetlen új tagállamnak sem sikerült a rendszerváltás utáni huszonöt és az EU-csatlakozás utáni tíz évben behoznia lemaradását akár csak a legszegényebb régi EU-tagállamokhoz képest. (Se a neoliberális, se az unortodox, se az etatista út erre nem alkalmas, mert pusztán önerőből Kelet-Európa sohasem fog kijönni nyomorából.) A nyakig válságos Görögországban egy kétgyerekes család nettó jövedelme még mindig másfélszer több, mint egy cseh vagy szlovén kétgyerekes családé (a térségben ugyanis nem a »példás« lengyeleknél vagy baltiaknál, hanem a cseheknél és szlovénoknál keresnek még a legtöbbet az emberek), és majdnem háromszor több, mint egy kétgyerekes magyar családé.

Ezt a szegénységet, nyomort a menekültek is látják, így teljesen ésszerű reakció a részükről, ha tovább akarnak állni. (Arról, hogy ez a menekültkérelmükkel összefér-e, e helyütt most nem szólnánk. Amúgy nem fér össze.) A menekültek tehát látják azt, amit Nyugat-Európa az elmúlt tíz évben képtelen volt észrevenni és kezelni: a kelet–nyugati különbséget. Nem lehet egységes Európát akarni – így akár egységes menekültjogi rendszert, egységes kvótarendszert bevezettetni –, ameddig az élethelyzetek olyannyira eltérők, mint ma az EU-ban.”