„Ahol mi elmenénk, mutatják a romok...” − I. világháborús tárlat a Várkert Bazárban

Új világ született – Európai testvérháború 1914-1918 címmel nyílt új tárlat a Várkert Bazárban. A kiállítás az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság támogatásával és a XX. Század Intézet szakmai szervezésében valósult meg, a kurátorok Schmidt Mária és Békés Márton voltak.

Két óriási honvédszobor között hatalmas Browning FN Model 1910-es szegeződik a Várkert Bazár oldalának. Ilyen pisztolyt használt Gavrilo Princip is, amelynek hét lövése közel húszmillió ember halálához vezetett. A néhány hete nyílt első világháborús kiállítás a huszadik század első vérzivatarát hozza meghökkentő testközelségbe. Ami után többé semmi nem volt olyan, mint előtte.

Hogy miért pont a Várkert Bazárt szemelték ki egy nagyszabású kiállítás helyszínévé, talány. Azt ugyanakkor felettébb jó ötletnek tarjuk, hogy végre történt valamit a régóta árva gyereknek tűnő budai rakpart környékével. A bennünk lakó múltvadász külön örül, hogy a felújítás mellett döntöttek és nem egy újabb téridegen komplexum terpeszkedik majd a Várkert Casino szomszédságában, ahonnan nyakkendős bizniszmenek és az ájti világ termeszei csörtetnének ki a két míting közötti kávé/cigi szünetre.

Az időzítés már aligha meglepő, a tavaly száz éve kitört első nagy világégés évekig szerepel még központi helyen a történeti megemlékezésekben és a korszakkal foglalkozó történészek érdeklődésének homlokterében. Ha a hazai szakmunkák – a nyugati szakirodalomhoz képest – talán kicsit megkéstek a centenáriumra, a lendület pedig vesztett kicsit az erejéből, ez még mindig jóval több, mint ami a többnyire érdektelenségbe forduló évfordulóinkat övezni szokta. A magyar bakák megpróbáltatásait előtérbe helyező, tavalyi nagy sikerű kecskeméti vándorkiállítás (kissé felturbózva legutóbb Szegeden) és a tárlat anyagából készült remek album után szinte adta magát, hogy legyen egy állandó kiállítása is az első nagy világégésnek.

„Kétségbeesett vagyok és katasztrófát érzek.”

A langyos meleg ellenére az érdeklődés viszonylag gyér, amikor érkezünk. A hatalmas katonák és a pisztoly csöve alatt jutunk be a Déli Palota épületébe, ahol rögtön a dualista időszak kimerevített fotói között találjuk magunkat. Mosolygós, kipirosodott arcú delnők és pödrött bajuszú, zsakettes férfiak bámulnak ránk a falakról, mintha csak véletlenül beletrappoltunk volna az életük egy meghitt pillanatába. Már itt is sejthető, az egymásba fogódzó napernyős korzózók és a lencsébe hunyorgó girardi kalapos családtagok számára durva meglepetéseket tartogat még a jövő. Az idilli antréval a kiállítás tervezői a boldog békeidők gondtalanságát hangsúlyozzák, amit aztán visszavonhatatlanul elsöpör a háború és a háború után születő, vérben fogant új világ. Ez rendben is van, de jó, ha tudjuk: annyira azért se boldog, se békebeli nem volt ez a korszak, a társadalmon belül éles ellentétek léteztek és komoly belső feszültségek halmozódtak fel; a dualista időszak sikerei ellenére pedig éppen hogy a háború szörnyűsége von különös – ámbár sok szempontból utólagos – glóriát a Monarchia időszaka köré. A fotókon őrzött derűs momentumok mellé biggyesztett bajlós idézetek mintegy megágyaznak a bekövetkező drámának. „Kétségbeesett vagyok és katasztrófát érzek” – olvashatjuk például Ady Endrétől, 1914. augusztusának idusából, ellenpontozva az önfeledt városligeti korcsolyázók sugallta meghittséget.

Ez utóbbiról a továbbiakban szó sincs. Kicsit úgy csöppenünk bele a tragédiába, mint száz évvel ezelőtti eleink, akik alig odahagyva az otthont, pár nap múlva a frontvonalon küzdöttek a túlélésért. A kiállítás ars poeticája ugyanis vállaltan az, hogy a más tárlatokon tapasztalható információbőség, a bemutatott tárgyak, eszközök széles garmadája helyett inkább a legkülönfélébb emberi érzelmekre hasson. Az első teremben fotók, újságok, képeslapok, és rajzok borítják a falat, középen pedig lovashuszár áll, farkasszemet nézve egy másik gázálarcos lóval és lovasával. Külön érdekesség, hogy a korszakból fennmaradt némafilmeket utószinkronizálták, így külön élettel telik meg a néhány percenként ismétlődő videó. Ezen a korszak metropoliszai: Bécs, Párizs, London, New York és persze Budapest mindennapjainak korabeli tömegjeleneteiből látunk részleteket, de a filmen ünneplő vidám felvonulók, csókolózó szerelmesek is feltűnnek. Megágyaztunk a drámának rendesen.

„Sebeim száma 22.”

A következő terem a mocsár maga, és nem csak képletesen. Magasra nyúló homokzsákok között – hála Zólyomi Zsolt parfümőr munkájának – a lövészárkok világának füstölgő, bugyborékoló mikroklímájában is megmerítkezhetünk. Önkéntelenül eszünkbe jut, hogy a „kinti” világ korábbi szorgos munkásai mily törpe, kisszerű, feláldozható embereknek érezhették magukat, itt, a purgatórium sötét díszletei között. A terem igazi „tájkép csata után” jelleget mutat, a sáros-agyagos földből a katonák mindennapos használati tárgyai – csákány, puska, nyelesgránát – kandikálnak ki, miközben a fejünk fölött egy Zeppelin léghajó kontúrjait láthatjuk. A pokolbéli hangulat megváltoztatja az embert, a háború mentális örökségét cipelő túlélők frontélményei, frusztrációi és indulatai pedig alapvetően meghatározzák a háború utáni világ – ha úgy tetszik a huszadik század – folyamatait és erőteljesen hozzájárulnak a paramilitarizmus mindenhol tapasztalható előretöréséhez.

„Sebeim száma 22.” Ezt már Móricz Sándor pár soros beszámolójából vesszük. Mészárszék volt ez a javából, ezt pedig a következő teremben vágóhidakon látható kampókkal is szimbolizálják. Ezekre sebesülteket, rokkantakat és kórházi ápoló személyzetet megörökítő fotográfiákat tűztek. A háború abban az értelemben totális volt, hogy nem csak emberek és eszközök vívták, de állatokat is a győzelem szolgálatába állítottak. Középen egy különös kreatúra áll: alul ló, rajta vöröskeresztes csomagot cipelő kutya, a kutyán – az ekkor még igencsak kezdetleges fényképeket készítő – „kémgalamb”, aminek hegyében sárga kanári. Ez utóbbi madarat a rettegett gáztámadásokkor használták fel, hogy különös érzékenységével előre jelezze a veszélyt – az élete árán – tegyük hozzá. A laikus látogatónak szóló tájékoztató feliratot ugyanakkor ez esetben kár volt megspórolni. Kis vitrinekben orvosi eszközök, operációk során használatos fogók, végtagok csonkolására szolgáló fűrészeket láthatunk, és közelről még egy művégtag is megtekinthető. A teremben vetített videó is a háborús sebesültek és a nyomorékok világát mutatja be. A filmen felsorakozott bakák csetlenek-botlanak, bicebóca honvédek tanulnak újra járni, mozogni, vagy tárgyakat felemelni az új végtaggal, összeszorított fogakkal és a filmesnek szóló – aligha őszinte – mosollyal.

Fotók: Várkert Bazár

„Újság nincs. Jól vagyok. Hála Isten azt is le lehet kopogni!”

– betűzhetjük ki már a szomszéd terem faláról. Vajon szomorú vég, vagy a túlélők örömteli egymásra talása lett-e a sorsa annak, aki e sorokat fogalmazta? – nem derül ki. Annyi viszont biztos, hogy amíg a férfiak közül a hadkötelesek hadbavonultak, a nők a munka frontján vitézkedtek. A fővárosi mindennapokban ebben az időben tűnnek fel nők a kalauzok, postások, utcaseprők és tűzoltók között. Emellett vezetik a háztartás, nevelik a gyerekeket és – egy itt is bemutatott háborús szakácskönyv segítségével – igazodnak a mostoha kor körülményeihez. „A dolgozó asszonyok” – hangsúlyozta a Képes újság – „éppen olyan hős katonái a háborúnak, mint maguk a küzdő férfiak.” A megváltozott társadalmi szerepbe kényszerült nők milliói, a gyengébb nem megnövekedett aránya az oktatás különböző szintjein, új lendületet- és mind komolyabb súlyt ad nemcsak a feminista mozgalmaknak, de az általános választójogot követelőknek is. Ez például a háború egyik pozitív hozadéka volt.

Mint Madách drámai költeményében, haladunk egyre előrébb, csak ezúttal az ember helyett az egész emberiség tragédiájának vagyunk közeli szemlélői. Az első világháború színei közül a következőben a huszadik század valóságos szimbóluma dominál: a peron. A szinte életnagyságú vasúti szerelvények tetején frontra indulók bakák feküsznek, a kocsik ablakából könyöklő, kifele bámuló elszánt arcok néznek ki, a peronon pedig cigarettázó merész tekintetű fiatalemberek néznek ránk. Az egész kép a melankólia maga: mi már tudjuk, amit ők még nem, de nem szólhatunk. A danse macabre előtti utolsó csukaszürke kép, csak amíg hangolnak még a zenészek. „Elmegyünk meghalni. Csak még előbb ez a cigi, aztán már itt se vagyunk. Mindenkit csókoltatunk. Bocsássatok meg, de sietünk. Szerbusztok” – sugallják a tekintetek.

A következő stáció a kiállítás talán legsikerültebb terme: üres lövészárok a maga hamisítatlan miliőével. Otthagyott borotválkozótükör, csizmakapca, petróleumlámpa, koszos rongyok, földes egészségügyis doboz, falba szúrt üzenetek az otthoniaktól, vagy a roham előtt még egyszer sebtében szemrevételezett, a szeretett hitvesről készült falhoz tapasztott gyűrött, elmosódott fotó. „Lehet hogy többé már nem írhatok, Légy boldog akkor is, ha én nem vagyok. Remélem, nem fáj, hogy ezt írom, Remélem, nem fáj, hogy ezt írom” – kívánkozna még ide a Ghymes zenekar és Hobo közös háborús albumáról, a Bakaballadáról.

Rossz belegondolni, hogy néhány ütközet előtt napokig is tartott a tüzérségi előkészítés, az idegőrlő aknatűzben és a csontig ható fülsiketítő zajban ilyen árkokban kuporogtak dédapáink. „Mi járunk villámként dörögve, fényesen...” olvasható a kosárból készített faliújságon Tompa Mihály Levél egy anyához című versének részlete a kalendárium egy kitépett oldaláról.

Filter, cipzár és tisztasági betét

Üdítő, ahogy a sötét, piszkos alagútból tiszta fényes terembe jutunk. Akit a háborúnak az egészségügyre, a nemi betegségekre, a gazdaságra, a nőkre, stb. gyakorolt hatása érdekel, újabb interaktív képernyőn tájékozódhat a nem túl bőséges információk között. De itt tudtuk meg mi is, a mára mindennapos használati tárggyá vált a teafiltert, a cipzárt és a tisztasági betétet is ekkor találták fel. A hadtörténet plátói szerelmesei a kiállított különböző kaliberű aknavetőket és ágyúkat szemrevételezhetik, amelyek mögött az összemontírozott zsúfolt óriásképen ugyanezeket az egymásra célzott fegyvereket láthatjuk használat közben.

Az utolsó termet már az ideológiai hadviselés totális háborús propagandájának szentelték. A vizuális kommunikáció axiómája, miszerint „egy kép többet mond ezer szónál”, ebben a háborúban erősödött meg. Az első világháború pedig civilizációs háború is volt, legalábbis a hadviselők igyekezték ezt kölcsönösen elhitetni. Az ellenfeleket ezért – oda-vissza alapon – elmaradott, barbarisztikus sztereotip nemzeteknek ábrázolták, akikért nem kár hullatni a könnyet és lőszert.

A kijárat előtti szűk folyosón még egy utolsó film fogadja a látogatót. Ebben Tisza István miniszterelnök és a trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg példáján keresztül két arisztokrata életpályáját mutatnak be. Adott két tehetséges fiatalember, mindegyik a maga fertályán, nyelveket beszélnek és tanult fők, ráadásul szerető hitvesük is van jobbjukon, híveik és megnyugtatóan sok ellenfelük körös körül, de a háború ekkor is érzéketlen a happy endre és meghalnak idő előtt. Két meggyilkolt vezető, akiknek sorsa – úgy véljük, némiképp erőltetetten, de semmiképp nem hatástalanul – keretezi a háborút magát. Azt, amelyet Naplóleont parafrazálva („Egy európaiak közt folyó háborút polgárháborúnak kell tekinteni”) „testvérháborúnak” titulálnak. Ezt a háborút – tudhatjuk meg – senki nem akarta, de mégis mindenki felvállalta, a fegyverzaj elültével pedig – a lengyelek kivételével – nem örült a végeredménynek maradéktalanul senki.

Új világ született, ami végképp elsöpörte az „ancien regime” minden szokását és berögződését. A lövészárkok borzalmai új embert gyúrtak az alaktalan tömegből és új gondolkodásmódot formáltak. A „szülés” következtében korábban kikezdhetetlen tabuk dőltek le és többé semmi nem volt olyan, mint azelőtt. Ráadásul a veszteseket még a békékben is megalázták, elhintve ezzel a békétlenség új csíráit is a lelkekben.

Múltból a mába

Nem bántuk volna, ha több információt kapunk a hátország viszonyairól, az egyes magyar vonatkozású frontszakaszok eseményeiről vagy akár a hadifogság keserű élményeiről is. Az utolsó videóban a dualizmusról rajzolt idilli képpel és némi önfelmentő „hanggal” is vitatkoznánk, az egymás melletti termekből átszüremkedő zajok kissé zavaróak és talán feleslegesen sok a falakra írt idézet – akiknek szerzőiről sem tudunk meg semmit.

De lehet, hogy ami nekünk kevés, másokat épp elriasztana. És nyilván még 600 négyzetméter sem elég a háború ezernyi aspektusának bemutatásához. A feladat, hogy az állandó tárlat az információ-fétis helyett inkább a legkülönbözőbb érzelmekre hasson, aminek köszönhetően a látogató magával vihet egy benyomást vagy érzést, úgy vélem, sikerült. Ez pedig hosszú távon többet érhet a legprecízebb leírásnál is.

A kijárathoz vezető lépcsőház a „hősök folyosója”, amelynek két oldalát lövészek, őrmesterek, szakaszvezetők, zászlósok és hadnagyok portréi szegélyezik. Ki tudja, melyikük élte túl, sebesült meg vagy veszett végleg oda. Ennél sokkal lényegesebb, hogy a látogató végleg leszámoljon a Nagy Háborúról néha még ma is dédelgetett romantikus elképzelésekkel. Mert ha volt is benne számos hősi cselekedet, bátor nekifeszülés és vitézség, összességében borzalom volt ez javarészt, igazi infernó, és legfőbb ideje ezt tudatosítani. Persze ami tanulságnak sok, vigasznak elég sovány.