„A trojka utolsó ajánlatának elfogadása Ciprasz politikai megsemmisülésével lett volna egyenlő. Annak a politikának a megsemmisülésével, amely hat hónap alatt padlóra küldte Görögországot. Ciprasz és a Sziriza most nem előre menekül, hanem a falnak rohan. Úgy tárgyal, mint aki porrongyot ráz, egyszerre fenyeget lemondással, ha a hét végén a nép leszavazza, és nemzetközi perrel, ha kizárnák az euró-zónából. Ha az adósság maga a gazdasági csőd, a meghirdetett referendum a jövőre nézve sokak számára tanulságos csődje a populista új-baloldal dédelgetett Szirizájának, és a közvetlen demokrácia taktikai fegyverének. A görög kormányfő a semmire mindent megígért a választóknak, majd esztelenül nekiment az uniós centrum őt életben tartó pénzügyi óriásainak. Érzi, hogy az európai kapitalizmus és annak központi intézményrendszere alapos reformra szorulna, de ötlete sincs, miben is kellene állnia ennek a reformnak, vagy, hogy hol a saját vészkijárata. Megint a régi dal: mit kezdjen a baloldal a kapitalizmussal?
Sokan úgy vélik, a valutaunió visszafordíthatatlanságának kétségbevonása nem feltétlenül rossz. Ezzel ugyanis az euró-zóna tagjainak emlékezetébe vésik, hogy a valutaunióbeli tagságot állandóan megbízható pénzügyi politikával kell megszolgálni. Írország, Portugália és Spanyolország rohamtempóban vezeti be a reformintézkedéseket, hogy megtarthassa az eurót. Meglehet ez már félelem az Unió kettészakadásától. Közben a háttérben Amerikát az a geopolitikai rémálom gyötri, hogy Görögország Oroszország ölébe hullik, bár meglehet, Moszkvának is álmatlan éjszakái vannak emiatt, hiszen a földgázon kívül egyebet nem nagyon ígérhet Athénnak.
Ami pedig a magyar tanulságokat illeti: Európa minden jel szerint egyelőre jobban tolerálja a fosztogató nemzetállami jobboldali populizmust, mint a fejetlen baloldalit. Orbán elővigyázatos: Magyarországon még sokáig forint lesz. És szilárd orbáni hatalom. Neki sikerült, ami Ciprasznak még nem: kinn is van, meg benn is. Abban a Talán-Európában, amely egyre kevésbé van, de talán lesz.”