A kerítés másik oldala

„Semmi bajunk nem volt a migránsokkal addig, amíg tudtuk, hogy csak tranzitálni akarnak. Ahogyan a görög–macedón–szerb vagy a bolgár–szerb útvonalon. Jól megvoltunk azzal, hogy az egyik ország lökdösi át a másikba a migránsokat, olykor még segít is nekik, csak nehogy nála maradjanak. Tudtuk, itt nem maradnak, hiszen se rokon, se munkahely. A baj akkor ütött be, amikor az osztrákok és a németek, akik addig csöndben tudomásul vették a tranzitálást, ilyen vagy olyan okoknál fogva több tízezer migráns visszatelepítésével kezdtek el fenyegetőzni. Akkor fölfedeztük, hogy amiképp ezek az emberek eddig se kellettek nekünk, ezután se fognak, viszont a nyakunkon maradhatnak.

A »fal« nem annyira bennünket véd (majd),mint az osztrákokat meg a németeket. De ez csak a probléma kisebbik fele. Merthogy ez a retesz nemcsak a bejönni akarókat, hanem a kifelé igyekvőket is elzárja, eltereli őket a legális határátkelő pontok felé. És ha nekünk »megélhetési bevándorló« nem kell, immár nem tehetjük meg, hogy egy bársonyos vagy esős éjszakán csöndben visszatoljuk őket a zöldhatáron át Szerbiába; ott lesz a fal. Mi lesz tehát? Elvisszük őket chartergépeken (kéne pár száz) Görögországba vagy Bulgáriába, ahol elsőnek regisztráltatták magukat (ha egyáltalán!)? Különvonatok százait béreljük, hogy távozzanak innen? És mi lesz, ha a gépeket az említettek nem fogadják? Sőt sokkal inkább: mi lesz, ha a szerb határőrizet nem engedi vissza a migránsokat, és minden esetben egyéni bizonyítási eljárást kér arra nézve, hogy tőlük és nem máshonnan érkeztek Magyarországra? Mi lesz, ha egyszerűen nem engedik vissza azokat, akik egyébként valóban a zödhatáron jöttek át hozzánk.Megtehetik,mert kifelé az mehet tőlük, aki akar, befelé viszont az, akit »ők« akarnak. Mert szuverének, mint mi. Ennyit ér a fal.”