„Ez a pusztító világerő már valójában ekkor, tehát sok-sok ezer éve, véget vetett a történelemnek, és ami azóta „van”, az egyszerűen ennek a »csinált« entrópiának, vagyis a rendezetlenségnek (»fejetlenségnek, lefejezettségnek«), végső soron az anarchiának és káosznak a tudatos előidézése, folyamatos elmélyítése. E történelmi bűntettének, vagyis a történelem felszámolásának képét pedig egyszerűen kitörölte a kollektív emlékezetből. Vagyis a történelemnek már régen vége van, ez a »poszt-történelmi« mocsoktenger, vagy, ahogy Weöres Sándor egyik elmélkedésében nevezi, »trágya-özön«, már csak fennáll, de nem létezik.
De Tamás Gáspár Miklós gondolatainak talán a legmegrendítőbb eleme az, amikor úgy fogalmaz, hogy »és persze majd akadnak felelőtlen, semmihez sem értő kalandorok, akik ezt a megérdemelt és jogos megvetést aknázzák ki valamiféle újmódi borzalom érdekében. Rájuk is lehet szavazni, nincs itt probléma«. És ez itt a bökkenő. Mármint az, hogy a »történelem örökös urának« (valójában persze a felszámolójának) lenni, az egy idő után eléggé unalmas mesterség lehet, így hát ennek a pusztító világerőnek van egy (nyilván unaloműzésre szolgáló) különösen perverz tulajdonsága. Ez pedig az, hogy nemcsak minden, hanem mindennek az ellenkezője is ő akar lenni. És, hogy, hogy nem, mindig lesz is. És az emberi létezés igazi reménytelenségét éppen ez az összefüggés adja, vagyis, hogy előbb vagy utóbb kiderül, a pusztítás alapvető mintázatai már olyan mélyen beették magukat a »történelem utáni történelem« szöveteinek mélyszerkezetébe, hogy jöhet bárki, bármilyen szándékkal, az »eredmény« mindig ugyanaz lesz.
René Guénon írja, hogy »a princípiumától elszakított, az egységbe visszarendeződni többé már képtelen sokaság a társadalmi szférában egy olyan közösség alakját veszi fel, amelyet egyszerűen a közösséget alkotó individuumok olyan számtani összegeként kezelnek, amely kapcsolatát minden transzcendens lényeggel elveszítette, tulajdonképpen tehát tényleg nem egyéb, mint az egyének puszta számtani összegéből összeverődő jellegtelen és arctalan tömeg«. Az előttünk álló iszonyú idők fő kérdése, hogy ebből az arctalan – mert »fejetlen« – tömegből, hogyan lesz majd, amennyiben lehet még egyáltalán, újra méltóságteljes szakrális közösség.”