Az EU-tagság a legjobb, ami történelmünk során történt

„– Legújabb könyvének, melynek kéziratával, mint említette is, most készült el, az a munkacíme, hogy »Ki építette fel Európát?« Ki építette fel Európát?

– »Ki építette fel Európát? Az Amerikai Egyesült Államok és az európai multinacionális vállalatok szerepe az Európai Unió létrehozásában« – ez a teljes cím, és ebből már kiderül, miről van szó. Két hatalmas levéltár anyagában merültem el. Az egyik a washingtoni külügyminisztérium 1944 és 1949 közötti iratgyűjteménye, a másik az Európai Unió 40 ezer dokumentumot tartalmazó archívuma. Nagy élmény volt megismerni a színfalak mögött lejátszódó eseményeket. A háború végén a győztes nagyhatalmak Németország megbüntetésében, stratégiai iparágainak megsemmisítésében, több államra tagolásában látták az újabb háború elkerülésének lehetőségét. A Szovjetunió és Franciaország kitartott e koncepció mellett, az Egyesült Államok és Anglia 180 fokos fordulatot hajtott végre. 1947-ben manifesztálódott hidegháború, a győztes hatalmak között éles konfrontáció bontakozott ki, és a nyugati nagyhatalmak számára döntő jelentőségűvé vált Nyugat-Európa megerősítése, ami viszont lehetetlen volt erős Németország nélkül. Franciaország csak Amerika nyomására fogadta el az USA és Nagy-Britannia koncepcióját. Churchill már 1946-ban meghirdette az Európai Egyesült Államok programját. Az 1952-ben létrehozott Európai Szén- és Acélközösség, az EU őse szó szerint az amerikai külügyminisztériumban megfogalmazott elképzelés francia »lefordításából” született. A valódi egységes piac kialakulásához a nyolcvanas években, a belső határok lebontásához és a közös valutához az kellett, hogy a nagy hatalmú európai multinacionális vállalatok belesodorják az Európai Közösséget a versenyképességüket helyreállító, 500 milliós belső piac megteremtésébe és egy olcsó munkaerőt biztosító »hátsó udvar« létrehozásába. Én az Európai Unió létrehozását tartom a legjelentősebb fejleménynek a kontinens történetében. Európa országai az elmúlt négyszáz évből kétszázban nagy háborúkban estek egymásnak. Az elmúlt hét évtized békéje csodálatos változás!

– És a 2008-as válság?

– Az volt az unió első igazán nagy próbatétele. És máig sem ért véget. Az EU észak-európai tagjainak pénzügyi mérlege és gazdasága lényegében rendben van, a déli és részben a keleti államoké korántsem. Ezek a korábban szegény, perifériás országok úgy érezték, az unió tagjaiként ölükbe hullott a gazdagság. A korlátlanul áramló olcsó európai hitelekből költekeztek. Érzékletes a példa, hogy míg az ún. amerikai álom, a saját háztulajdon a lakosság 67 százalékánál valósult meg az USA-ban, Írországban, Spanyolországban és Portugáliában 80 százaléknál tartanak. Görögország az állatorvosi ló. Olyan jóléti rendszert épített ki kölcsönből, ami az állami alkalmazottak bizonyos körében 58, sőt 48 (!) éves nyugdíjkorhatárt engedett meg. A jóváhagyott 3,45 milliárd helyett 10 milliárd euróból rendeztek 2004-ben olimpiát. Athén olyan beruházásokra fordította az európai hiteleket, melyek nem hoznak profitot. Ráadásul eltagadták valóságos helyzetüket, és úgy hazudták be magukat az eurózónába. Kétségtelen, hogy a pénzügyi fegyelmet követelő európai segélycsomag feltételei súlyosak és fájdalmasak voltak. Nem csoda, hogy a legutóbbi választáson a lakosság többsége a kényszerintézkedések megszüntetését ígérő pártra voksolt. Az új párt fiatal, tapasztalatlan politikusai azt hitték, hogy nyert ügyük lesz hitelezőikkel szemben is. Óriásit tévedtek. Heves viták folynak arról, hogy az unió által megkövetelt kényszerintézkedések rosszak-e, ellentétes hatást váltanak-e ki, amiért visszaszorítják a lakosság és a kormányzat vásárlóképességét. Soros György szerint el kellene engedni az adósságokat. Paul Krugman elmarasztalja ezt az egész uniós politikát. Sokan a német kormányzatot hibáztatják, hogy ráerőlteti politikáját az unióra. Szerintem pedig ez nevelő és gyógyító hatású politika, mellyel, ha lassan is, de tartós és végleges váltást lehet elérni.”