Az évtized képe

„Az évtized fényképét a Népszabadság hétvégi mellékletének címlapján láttam: a háttérben, ha nem tévedek, arany- és elefántcsont feszület. Alatta két barátságosan mosolygó, egymással szemlátomást rokonszenvező férfi koccint gyönyörű vörösborral, egyikük: Tarsoly Csaba, az immár világhírű Quaestor brókerház vezetője, másikuk: Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek, a magyarhoni római katolikus egyház feje. (Fotó: MTI, Soós Lajos. Sajtótörténeti, fotótörténeti, egyháztörténeti, bűnüldözés-történeti fölvétel. Szerencsekívánatok Soós Lajosnak.) 

(…)

Orbán Viktor, a fátum embere – aki a magyar történelem egyik legnagyobb szerencsétlensége; evvel elismerjük nagyságát, amely teljes egészében, hiánytalanul negatív – éles szemmel ismerte föl, hogy ennek a társadalomnak befellegzett, és lankadatlan energiával söpörte be a maradékot a maga hatalmi fellegvárába. És ezt is egyre örömtelenebbül, egyre gépiesebben, egyre utálatosabban. Neki is lesz majd lovasszobra, mint azoknak az országrontóknak és nemzetvesztőknek, akiknek szobrot szokott restauráltatni, azoknak, akikről azt mondta Ady, hogy »sírjukban is megátkozott gazok«. Megmaradt hívei arra támaszkodnak, hogy akik támadják, azok nála kisebb és butább csirkefogók meg tehetetlen ellenzéki politikusok, arra, hogy ő nagyobb mindezeknél. Igen, nagyobb. S ennyivel ártalmasabb is.

De az ítéletet nem ő hozta meg, ő csak a szemfüles és értelmes ítéletvégrehajtó. Az ítéletet a társadalom hozta meg önmaga fölött, amikor közönyösen hagyta, hogy a hatalmat kivegyék a kezéből, és amikor fölmondta a szolidaritást önmagával – avval a részével, amelynek a tiltakozáshoz se lehetett már ereje. A netadó meg a forintosítás meg az autópályadíj meg a korrupció meg a hagyományos úri pimaszság fölháborított sokakat, de a szegények (a »rászorulók«…) ünnepélyes, hivatalos és nyilvános kitaszítása a nemzeti politikai közösségből igen keveseket (tisztelet nekik). Az alkotmányosság eltörléséről legtöbb honfitársunk nem is hallott, hála – többek között – a médiareformnak. Ám én nem a népet kárhoztatom. A társadalom nyugodt közönnyel szemlélte saját politikai és szociális elpusztítását, mert a polgári demokrácia intézményeit nem tartotta védelemre méltónak – ilyesmi előfordult már a huszadik században –, mert ezek az intézmények nem védték meg. Hagyta magát megtéveszteni, mert – joggal – valami újra vágyott.”