„I. Nagy Szent Gergely pápa a mások vallásos meggyőződése iránti türelemről, 602 (Qui sincera című levél Paschalius nápolyi püspöknek):
»Akik őszinte szándékkal kívánják a kívülállókat a keresztény vallásra, az igaz hitre elvezetni, nyájas beszéddel, nem szigorúsággal kell erre törekedniük, nehogy akiknek értelme számára a világos megalapozás kihívást jelenthetett, azokat messzire elűzze az ellenséges magatartás. Mert akik másképpen cselekszenek, és akik ilyen ürüggyel vallásgyakorlatuk szokásos gyakorlásait fel akarják függeszteni, azt bizonyítják, hogy az illetők inkább a maguk, mint az Isten ügyére vannak tekintettel. Nápolyban lakó zsidók panaszkodtak nekem és azt állították, hogy egyesek ok nélkül távol tartani igyekeznek őket ünnepnapjaik bizonyos szertartásaitól, hogy ne legyen nekik megengedve ünnepélyeik szertartásait végezni, amit pedig nekik mostanáig, és szüleiknek visszamenőleg hosszú ideig szabad volt megtartani és megülni. Hogy ha ez az igazság, úgy látszik, felesleges dologra fordítanak fáradságot. Mert mi haszon van abból, amikor habár hosszú gyakorlat ellenére voltak eltiltva, ez semmit sem használ nekik a hitre és megtérésre nézve? Avagy zsidónak miért adunk szabályokat, hogyan kell megülni szertartásaikat, ha ezáltal őket megnyerni nem tudjuk?
Arra kell tehát törekedni, hogy az inkább észérvekkel és szelídséggel meghívottak követni akarjanak minket, nem elfutni tőlünk; hogy nekik az ő szent könyveikből mutassuk ki, amit mondunk (…). Tehát, testvérem, (…) ne engedje meg, hogy őket újból nyugtalanítsák az ő ünnepségeik miatt, hanem engedélyezett szabadságuk legyen összes ünnepeiket és ünnepnapjaikat megtartani és megünnepelni, úgy amint eddig is (…) megtartották.« (...)
III. Ince pápa, 1199, a Licet perfidia Iudaeorum rendelkezés a máshitű emberek iránti türelemről:
»Bár a zsidók hitszegését sokszorosan kárhoztatni kell, mégis személyükön keresztül a mi hitünk igazsága igaznak bizonyul, ezért nem szabad ah hívőknek súlyos erkölcsi nyomást gyakorolni rájuk (...) mégis mivel a mi segítő védelmünket kérik, a keresztény vallásosság szelídségének megfelelőképpen, s szorosan követve elődeink, II. Callixtus, III. Jenő, III. Sándor, III. Kelemen és III. Celesztin római pápák nyomdokait, kérelmüknek helyt adunk, és nekik oltalmunk pajzsát adjuk védelmül. Elrendeljük ugyanis, hogy egy keresztény se kényszerítse erőszakkal őket arra, hogy akaratuk ellenére a keresztséghez járuljanak; hanem ha bárki közülük önként, a hit miatt a keresztényekhez menekült, miután kinyilvánította akaratát, mindne becsmérlés nélkül legyen belőle keresztény. Nem hisszük ugyanis, hogy igaz keresztény hite lenne annak, akiről tudjuk, hogy nem önként, hanem akarata ellenére részesül a keresztények keresztségében. Ne merészelje egy keresztény sem a tartományi hatóség ítélete nélkül személyüket alávalóan megsérteni, vagy a vagyontárgyaikat erőszakkal elvenni, vagy azokat a jó szokásaikat megváltoztatni, amelyek eddig megvoltak náluk azon a vidéken, ahol laknak. Emellett senki semmiképpen ne háborítsa őket botokkal vagy kövekkel, amikor éppen ünnepeiket ülik, és senki ne erősködjék, hogy olyan szolgálatokat követeljen vagy csikarjon ki tőlük, amelyek nem illetik meg, kivéve azokat, amelyekkel az elmúlt időkben ők maguk is tartoztak.«
III. Pál pápa, 1537, a toledói érseknek írt Pastorale officium brévéje az ember jogáról a szabadsághoz és tulajdonhoz:
»Hallomásból megtudtuk, hogy (…) Károly római császár (…) azoknak a megfékezésére, akik a bírvágytól feltüzelve az emberi nemmel szemben embertelenül viselkednek, nyilvános rendelettel minden alattvalójának megtiltotta, hogy valaki a nyugati vagy déli indiánokat szolgaságba hajtani vagy őket javaiktól megfosztani merészelje.«”
