A centrális bölcsesség győzelme a felsőoktatási anarchia felett

„A másik az új bűvszó, a feladatfinanszírozás. Lassan bontakozik ki, hogy mi is ennek az igazi értelme. Vegyünk egy egyszerű példát: az állam úgy dönt, hogy neki pont harminc biológusra van szüksége. Kiadja a feladatot x egyetemnek, hogy képezzen harminc bálnalógust, kiszámítja, mennyibe kerül ez önköltségi áron és az összeget átutalja az egyetemnek. Az egyetem autonóm mozgástere megmarad abban, hogy ezt az összeget hogyan osztja be,bálnát vesz belőle inkább, vagy számítógépet, és a képzés tartalmának megválasztásában is marad számára tér, továbbá felvehet még önköltséges, esetleg külföldi hallgatókat, akik a bálnatudományi képzésért hajlandók ezt a pénzt maguk kifizetni. Csak az lesz megmondva, hogy az állam hányat rendel és ezért mennyit fizet. Keretszám, az nincs – a kapacitáskorlát, ami keretszám helyett lett bevezetve, megmarad a feladatfinanszírozás mellett is (a kettős biztosítás mindig jobb, mint az egyszeres - a kapacitások tekintetében persze a minisztérium dönti el, hogy x egyetemnek ugyanazokkal az oktatókkal, ugyanazokban a termekben filozófusok vagy erkölcstantanárok képzésére van-e inkább kapacitása).

Magamfajta idősebbek, akik láttak már illiberális rendszert, tudják, hogy nem kell mindettől annyira félni. A kancellár a kormány kinevezettje, de mégis az egyetemen fogja végezni a munkáját, mindenképpen lesz valami elkötelezettsége amellett, hogy működjön az intézmény. Ha egyszer felülről küldték, hát kapcsolatai is kell, hogy legyenek felfelé, biztosan el tud intézni ezt meg azt. Az öt év múlva szükséges bálnatudósok számának, meg a képzés költségének meghatározása a kormányzat hatásköre – mind a kettő meghatározható objektív és pontos kritériumok szerint, kb. azzal az egzaktsággal, mintha a vásári papagájt kérnénk meg rá, hogy a különféle számokat tartalmazó borítékokból húzzon ki a csőrével egyet. No de hát lehet annak a papagájnak súgni, tudjuk ezt mindnyájan jól. Magyarul, az egész működési mechanizmus nagyjából a magyar államszocializmus 1968 előtti működési módjára emlékeztet a legjobban, amikor papíron a központi tervező bölcsesség mondta meg, hogy az állami tulajdonú vállalatok mit, mennyit és mennyiért termeljenek – de a valóságot a tervalkuk rendszere tartotta úgy-ahogy működésben és valamennyire elviselhető formában.”