„Amikor 1945-ben a győztes koalíció tagjai rajzolgatták épp az új Európa térképeit, Sztálin elvtárs bejelentette, hogy a Szovjetunió hatalmas veszteségei kompenzálásaként sok egyéb terület mellett igényt tart egy nagy balti kikötőre is, konkrétan Königsbergre és környezetére. A nyugati szövetségeseket kevésbé izgatta ez a német terület, hát istenuccse, a SzU-é lett. A déli részt meg megkapta Lengyelország.
Ekkor az immár friss szovjet terület jogi státusa lett a következő kérdés, mármint a kommunista államon belül melyik szövetségi köztársaság része legyen. Ez akkor persze szimpla adminisztratív kérdés volt, de ugye mára ez okozott már épp elég galibát arrafelé. Logikus döntésnek tűnt a Litván SzSzK-hoz csatolni, úgyis azzal határos, és hát a litvánok a mai napig fájlalják, hogy oly kicsiny tengerpartjuk van, ez akkor sem volt másképp. (...)
Nos, Litvánia nem kapkodott az új terület után, bejelentkezett hát a szovjet Belorusz vezetése. (...)
Miért nem fogadta el a Litván SzSzK ezt a hatalmas ajándékot? Hisz gazdaságilag fejlett régió, épp tengerpart, amiből nincs elég, egyáltalán - terület! Szürreálisnak hat, hogy egy szovjet tagköztársaság nem akar növekedni területben, gazdasági potenciában - a Moldáv SzSzK, az Ukrán SzSzK vagy épp az Orosz SzSzFK korántsem volt ilyen szégyenlős. A hivatalos indok, miszerint nincs elég tartaléka és ereje a kis Litvániának az újjáépítéshez - nem oly meggyőző. Megkaphatta volna a segítséget a központtól, az egész SZU forrásaiból telhetett volna ám. A válasz ott van Sniečkus életrajzában. Miszerint amikor Sztálin halála után nem fenyegetett azonnali agyonlövéssel az ilyesmi, elkezdett kvázi-önálló, nemzeti jellegű politikát folytatni. (...)
A litván kommunista elit gyorsan felmérte, hogy az ugyan nagyon hasznos, ha kikötőket, városokat, területet szereznek, de annak ára van. A megölt-elüldözött- áttelepített kelet-poroszországi németek helyére ukránok, beloruszok és elsősorban oroszok érkeztek, így a terület »lenyelése« azt is jelentette volna, hogy a szinte mononacionális szovjet köztársaságból minimum binacionális, orosz-litván pszeudo-állam lett volna. (...)
Ma, több mint 20 évvel az újból elnyert függetlenség megszerzése után már látszik, mit került el Litvánia. Észtországban és Lettországban a függetlenség kezdetétől komoly konfliktus alakult ki az orosz (ajkú) népességgel. Ráadásul en masse ez a lakosság etnikailag ugyan orosz (ukrán stb.), de politikailag homo sovieticus volt. És épp ezen konfliktus határozza meg a két ország belpolitikáját, részben a mai napig. (...)
Mindez nem történt meg, köszönhetően az amúgy nem annyira szimpatikus litván kommunista elit ellenállásának minden olyan próbálkozással szemben, ami az etnikai arányok mesterséges megbontására irányultak, köszönhetően annak az önmérsékletnek, amellyel vissza tudták utasítani az ebül szerzett területek feletti viszonylagos rendelkezési jogot. Így ma Litvánia lakosságának több mint 84%-a litván, és még a lengyelek is többen vannak, mint az oroszok. Így mindenki megkaphatta az állampolgárságot a függetlenedéskor, az orosz kisebbség a felmérések szerint jóval komfortosabban érzi magát, mint a másik két balti országban. A litvánok pedig, a litvánok élnek a maguk kis nemzetállamában, nem kell asszimilációtól és »orosz baráti segítségtől« tartaniuk.
Mi a tanulság? Talán az, hogy vannak néha olyan helyzetek, ahol a »patrióta« (oké, bolsevikok esetében vicces terminológia) döntés nem új területek megszerzése bármi áron.”