Az MSZP csodálatos megtisztulása

„Mesterházy Attila egy áprilisi vasárnap éjszakán nem gratulált a győztesnek és nem mondott le. Mesterházy Attila egy májusi vasárnap éjszakán gratulált a győztesnek és nem mondott le, csak felajánlotta az elnökség lemondását. Aztán néhány (három) idegtépő nap után, miközben képviselők és testületek, megyei és fővárosi grémiumok, a párt első-, másod- és harmadosztályú potentátjai szórták az átkokat és a kritikákat, végül bejelentette, hogy vállalja a személyes felelősséget és lemond pártelnöki és frakcióvezetői tisztségéről.

Az ominózus választmányi ülésre egyébként motorral érkezett, bukósisakkal és bőrdzsekiben, végre egyszer kiszabadult a civil életbe. Aztán idő előtt - miközben a párttársak még ádázan vitatkoztak – felpattant a szupergépre és nagy robajjal, a motorrajongóknak oly kedves és utánozhatatlan berregéssel elszáguldott az ámulatba esett újságírók elől a festői Jókai utca végtelenjébe.

Az MSZP meg Botkástul, Kovács Lászlóstul ott maradt. De kérdés, hogy meddig.

Hetek óta elemében van a politológusok és elemzők népes hada, téma az MSZP jövője, a hogyan tovább, a kivel és kivel nem dilemmája.

A kérdésre persze nehéz és összetett a válasz, és most nem tisztünk a végeláthatatlan személyi kombinációk felvázolása, ezért elhagyjuk az őskövületek (ősbölények), az ifjútörökök (tapasztalatlan feltörekvő kosok) és a hintázók (javíthatatlan liberális zárványok) és egyéb felbéreltek szakszerű elemzését. Ezt majd a bölcs tagság és a nagyságrendekkel bölcsebb idő majd eldönti.

Szólnunk kell azonban valamiről, ami nélkül nem lehet, tehát nem is lesz megújulás.

Mivel az MSZP mostani eredménye nagyjából a 90-es évek kezdeti időit idézi, elmondható, hogy a párt bejárt egy utat és most ott tart, ahol negyedszázada. Már emiatt is érdemes lenne nagyobb horizontú visszapillantást tervezni. A tét az, hogy a magyar szocialisták - ahogy a német SPD, vagy az olasz és francia baloldal – az adott nemzet szerves és elfogadott része kívánnak-e lenni. De ehhez a múltat végre le kellene zárni.

Ehhez pedig három téma kell, ahogy hajdani elit baloldali körökben fogalmaztak, pro primo először a rendszerváltás előtti idők (Kádár-korszak), pro primo másodszor a 90-es évek (Horn-korszak) és pro primo harmadszor az új évezred (Gyurcsány-korszak) rövid értékelése.

Álljon ki tehát az új és dinamikus elnökjelölt és mondjon néhány mondatot, amit előtte még senki. És ne féljen, mert erősítse az a tudat, hogy voltak néhányan a világtörténelemben, akik a halálos ágyukon gyóntak és tértek meg. (Megnyugtatásként mondom, hogy Jelcin is bocsánatot kért 56-ért, és a kérész életű SZDSZ-elnök, Retkes Attila is bocsánatkéréssel kezdte rövid elnöki pályáját, más kérdés, hogy hamar távoznia kellett.)

Tehát. Mivel az MSZP az MSZMP jogutódja, kérjen végre bocsánatot 56-ért, a halálra ítéltekért, az elűzöttekért és a megalázottakért. Recskért, Hortobágyért, a kitelepítettekért, a bebörtönzöttekért, a vasfüggönyért, a kemény és a puhuló diktatúráért.”