Kaphattunk volna pénzt a határnyitásért, de nem kértünk

„- Wolfgang Schüssel a német díjátadón felolvasta Helmut Kohl levelét, amiben a volt kancellár felidézte az 1989 augusztusi titkos gymnichi találkozót is. Megköszönte, hogy a magyar miniszterelnök nem tartott igényt ellentételezésre a határ megnyitásáért cserébe, holott ez rendkívül kockázatos volt a szovjetek miatt. Tényleg nem kért semmit cserébe a nyugatnémetektől?

- De kértem, csak nem pénzt. Háromszor is rákérdezett Kohl, hogy tudja-e Gorbacsov a határnyitás szándékát. Erre csak azt tudtam mondani, hogy az engedélykérés időszaka elmúlt, de a bizalom adott a döntéseink iránt. Kohl ezután arra volt kíváncsi, hogy mit kérek cserébe a keletnémetek átengedéséért. Elmondtam neki, hogy ezt a döntést emberiességi alapon hoztam meg és mélyen elítélem azt a gyakorlatot, ahogy a németek a szászokat kivásárolták  Romániából. Az ember ugyanis nem árucikk, az életnek nincs ára. Annyit kértem, hogy segítsenek az integrációban. Ezt asszimetrikus módon tegyék, azaz a pénzügyi erőforrások híján lévő ország több segítséget kapjon. Ugyanakkor azt is kértem, hogy a nagy nemzetközi pénzügyi szervezetek legjobb szakembereit küldjék ide, amikor tisztába tesszük az adósságunkat. Ugyanis közgazdászként az egyik legnagyobb feladatomnak azt tekintettem, hogy kiálljak és elmondjam az adósságunk valós számait a közvéleménynek. Addig ugyanis az volt a menetrend, ha valaki rákérdezett Kádárnál az igazi számokra, akkor csak annyi volt a válasz: »Azok, akikre ez tartozik, pontosan tudják!« Na, ezek a nemzeti bank munkatársai voltak, akik tökélyre fejlesztették a kettős könyvelést. Az egyik francia pénzügyi szakember a vizsgálat után meg is jegyezte, hogy ha a csalást elismernék, akkor ezért közgazdasági Nobel-díjat kaphattak volna a magyarok. Kohltól amúgy még egy dolgot kértem, hogy amennyiben kemény tél jönne és a energiaellátásunk keletről nem működne, akkor ebben segítsen. Szerencsére erre nem volt később szükség. De összességében a mai fejemmel is azt gondolom, hogy aki a keletnémetek kiengedéséért pénzt kért volna, azzal én nem árulok egy gyékényen.

- A határnyitásról ma a legtöbb embernek Horn Gyulaugrik be a szögesdrót bontásakor. Soha nem gondolta azt, hogy Önnek kellett volna fognia azt a drótvágót?

- Érdekes, tegnap forgatott itt az ARD (a német közszolgálati televízió) és szinte szóról szóra ugyanezt kérdezték. Akkor tegyük ezt végre tisztába. Amikor hazatértem a Gorbacsovval való találkozóról, nem hoztunk kormányhatározatot a határzár feloldásáról, hanem teszteltünk. Amint az idő március végén engedte, elkezdtük bontani a rajkai határszakaszt. Azért éppen ott, mert ezt jól láthatta Csehszlovákia, Ausztria és a szovjet katonák is. Eltelt pár hét, lebontottunk három és fél kilométert. Látták a dogmatikus csehszlovák elvtársak, de nem jött onnan jelzés. Ahogy nem jött a szovjet nagykövet sem tiltakozó jegyzékkel, még a telefon sem csörgött, hogy azonnal hagyjuk abba. Így hát májusban nemzetközi sajtóértekezleten jelentettünk be, hogy az egészet lebontjuk. Erre sem jött szovjet reagálás, így átment a teszteken Gorbacsov és a szovjetek, jöhetett a kormányhatározat. Közben elértem, hogy Grósz Károly pártfőtitkár és Huszár István, a Hazafias Népfront elnöke közös levélben mondtak le arról a jogukról, ami garantálta, hogy minden döntés csak a központi bizottságon és a népfonton keresztül születhessen meg. Kicseréltem gyorsan hét vezetőt, így került Horn Gyula a külügyminiszteri székbe. Ő egy ausztriai egyeztetés után felvetette, hogy a miniszterelnökök támogatásával a másik külügyminiszterrel, Alois Mockkal átvágnák egy sajtóesemény keretében a vasfüggönyt. Erre mondtam neki, hogy ez nagyszerű ötlet, de már lebontottuk az egészet. Így hát visszaépítettünk néhány métert, amit aztán ünnepélyesen átvágtak. Természetesen akkor alábecsültem ennek a kommunikációs értékét, másrészt annyi dolgom volt abban a másfél évben, hogy ezt nem éreztem annyira fontosnak. Ha ma készülne az a történelmi fotó, akkor gondolom Vranitzky kancellár és én vágnánk a drótot. De akkor nekem az volt a fontos, hogy amire a kormányhatározat megszületik, már túl is legyünk a határbontáson. Így is történt.”