„A most befejeződő ciklusban mindennél élesebben mutatkozott meg a bel- és külpolitika közötti közvetlen összefüggés, ezért 2010 után a diplomácia területén sem lehetett ott folytatni, ahol 2002-ben a polgári kormány abbahagyta. A csődöt jelentő szakadék szélén egyensúlyozó ország megmentésének ára volt. Elkerülhetetlen gyors és kemény döntések, a társadalom tehervállalásának mérséklése érdekében olyan új közteherviselés kialakítása, melyben a jelentős nyereséggel rendelkező - döntően külföldi tulajdonban álló – szolgáltatócégeknek 4 év alatt több mint 2500 milliárd Ft-ot kellett a magyar költségvetés számára befizetni. A közteherviselés kiterjesztése és átalakítása nélkül nem csupán a 2014-es választási siker nem lett volna lehetséges, de a társadalmi béke megőrzése is kétséges lett volna.
E döntésekkel a parlamenti többség iszonyatos mértékű olajat öntött arra a tűzre, amely egy magyar jobbközép kormánynak már a léte miatt is világszerte legalább pislákol. A médiatörvény és az új alkotmány pedig a vádak valóságtartalmától függetlenül olyan hivatkozási alapot teremtett, amely a gazdasági érdeksérelmeknek a jogállammal és demokráciával kapcsolatos kritikák útján történő megtorlását tette lehetővé.
Ebben a helyzetben Martonyi János külügyminiszterként szinte megoldhatatlan helyzettel találta szembe magát. Míg a kormányt és az országot ért méltánytalan és valótlan kritikák tömegessége miatt a külügyi szempontok érthető módon háttérbe szorultak a kormányzati döntéshozatalban, addig a jobboldali tábor szinte egy emberként várta e támadásoknak a magyar diplomácia útján történő elhárítását. Ugyan az országot a rendszerváltozás óta többnyire a szimpátia vagy a semlegesség közegében képviselni igyekvő diplomatáktól minden korábbinál nagyobb erőfeszítést kívánt, hogy a tapintható ellenszenv Magyarországot körülölelő új világában bonyolult közjogi és gazdasági összefüggéseket próbáljanak elmagyarázni a rólunk hozott ítéletet már a válaszok meghallgatása előtt jogerősítő »szövetségeseinknek«, mégis a jobboldalon sokan a –néhány esetben valóban létező, de összességében csak egy szűk kisebbségre jellemző – lojalitás hiányának tulajdonították, hogy a kormány igazsága nem jut érvényre a nagyvilágban, és azt feltételezték, hogy diplomatáink nyilván a nyugati jólétet élvezve bohóckodnak ahelyett, hogy elmagyaráznák, mennyire igaza is van a magyar kormánynak.”