Törvényjavaslat a felsőoktatás megszállására

„A törvényjavaslatból kibontakozó szabályozási környezet bántóan korszerűtlen szemléletet takar. Sikeres felsőoktatásra nagyobb esély kínálkozik a rendszerszemléletű, mint a partikuláris érdekek között egyensúlyozó szabályozás esetén. Az előbbi valósítható meg, ha jellemző a stratégiai irányítás, széles körben alkalmaznak puffer szervezeteket, a költségvetési támogatás nem címkézett, hanem a szabályozási rendszerben a blokktámogatások, a hosszabb időtávra szóló pályázatok és a teljesítési megállapodások lehetősége van benne. Ebben a környezetben a közvetett irányítási formák kerülnek előtérbe, az autonómia testületekre helyeződik, kollektív intézményi formákban értelmezhető. Ide kellene visszatérnünk, ha azt kívánjuk, hogy a magyar felsőoktatás megőrizze versenyképességét, egyáltalán azt a képességét, hogy kapcsolódjon a világhoz.

A »nemzeti együttműködés rendszerében« a »centrális erőtérhez« rendelődnek hozzá a szakmai szervezetek és a civil társadalom közösségei. Az állam ugyanúgy kijelöl elismert társadalmi szervezeteket másokkal szemben, mint ahogy a pártállam idejében történt. A szakmákat bedarálják a félállami köztestületek.

A Kádár-rendszernek mindig baja volt a nemzetközi szervezetekkel, amelyek megkívánják, hogy a nemzeti tagszervezet a nemzetközi mozgalmat, ne pedig a nemzetállamot képviselje nemzetközi színtéren. Hasonló gondok adódtak ez év elején a Magyar Akkreditációs Bizottsággal, amelynek megvonták európai társszervezeti (ENQA) tagsági jogait. Attól lehet tartani, hogy az önkormányzatiság elsorvasztása következtében ugyanez megtörténik majd más egyetemi szervezetekkel is. Az európai egyetemek szövetségében (EUA) például Magyarország elveszítheti a tagságát, ha a magyar egyetemek élére többségükben az állam állítja a vezetőket, nem pedig az egyetemi önkormányzat. Lehet, hogy Európa páriái leszünk?

A benyújtásra váró törvényjavaslat hiába adja vissza a rektorválasztás jogát az egyetemnek, ha a rektor, illetve a szenátus nem szuverén az egyetem működését érdemben meghatározó kérdések eldöntésében. Álságos érv az, hogy a kancellári rendszer bevezetése önmagában véve nem rossz vagy jó a felsőoktatási intézményeknek, mert minden azon múlik majd, milyen lesz a gyakorlatban az együttműködés a kancellár és az egyetemi önkormányzati szervek között. A jogállamot azonban arról lehet felismerni, hogy előre kialakított játékszabályok vannak, amelyeket konszenzussal fogadnak el.  A magyar felsőoktatási intézményeknek viszont a legújabb törvényjavaslat után azzal kell szembenézniük, hogy a részletszabályok nem ismertek, egyeztetés pedig nem történt. Ez súlyos demokráciadeficit, ami még annál is nagyobb baj, mint az, hogy a felsőoktatás végképp parkolópályára került.”