„Felszabadítónk”

„És ugyan milyen retorzió érhette volna a »bátor« Orbánt? Semmilyen – és ezt ő maga pontosan tudta. De azt nem tudta, noha ekkor már hivatásos politikus volt, hogy Lázár Györgytől Grósz Károlyon át Németh Miklósig és Nyers Rezsőig minden magyar miniszterelnök és pártvezető egyfolytában tárgyalt Gorbacsovval az ún. Déli Hadseregcsoport – legalább részleges – kivonásáról? Nem hiszem el. Ő egyet tudott: azt, hogy szovjet kérésre ezekről a tárgyalásokról soha egyetlen kommünikét sem adtak ki, ilyenformán a magyar közvéleménynek sejtelme se volt arról, hogy a szovjet csapatok részleges vagy teljes kivonása a leghivatalosabb és legmagasabb szinten napirenden van. Orbánnak tehát könnyű volt úgy tennie, mintha ő követelte volna ki »a tárgyalásokat«.

A mi Viktorunk már akkor is politikusi alkatának legerősebb vonását, a ravaszságot mutatta fel. Egyszerűen visszaélt azzal, hogy Gorbacsovék semmi szín alatt nem kívánták a szovjet-magyar alkut a NATO orrára kötni (a csehek és a lengyelek hasonló tárgyalásokat nem folytattak), azt remélvén, hogy ha ők csapatokat és fegyverzeteket visznek ki a csatlós államokból, azt a NATO majd megfelelően viszonozza. De ez a remény csak darab ideig élt. Amikor 1988 végén Gorbacsov az ENSZ-ben – óriási visszhangot keltve – bejelentette az egyoldalú és részleges csapatcsökkentést, semmit sem kapott cserébe. Akkor sem, amikor belenyugodott: a teljes kivonulásnak nincs alternatívája, mert a szovjet csapatok megszállóként vannak jelen K-Európában, ellentétben a NATO-felségterületen állomásozó amerikaiakkal, britekkel.”