Ezzel szorosan összefügg, hogy a Fideszt fertőzte meg legkevésbé korunk népbetegsége, a cinizmus. Nem, ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne viselkedne olykor cinikusan, vagy ne lennének a soraikban cinikus emberek. De azt talán még Orbán ellenfelei is elismerik (legalábbis a józanabbja), hogy az általa épített politikai tömböt összeköti a közös célokba vetett hit. A cinikusok tábora persze pátoszosnak, avíttnak, álszentnek bélyegzi ezért a jobboldalt, és izzó szenvedéllyel próbálja leleplezni, hogy a Fidesz sem jobb a vetélytársainál. Nem veszik figyelembe azonban, hogy a politikában mindig versenyelőnyben lesz az, aki hisz valamiben, mint az, aki nem. Én nem vitatom, hogy a baloldalon is léteznek elkötelezett emberek, akiknek szilárd elveik vannak, de a dolog úgy áll, hogy egy elv mindaddig nem tekinthető elvnek, amíg nem hoztál érte áldozatot.
Ezzel szorosan összefügg az ambíció kérdése. A baloldal évtizedek óta kóros ambícióhiányban szenved. Az ugyanis nem tekinthető ambíciónak, hogy érjük utol a Nyugatot. Ez legfeljebb a kelet-európai kisebbrendűségi érzés leküzdésére tett szomorú kísérlet.