A „két Magyarország” modell − Mandiner négyévértékelő XVI.

A választás előtti utolsó héten a Mandiner különböző irányultságú, meghatározó magyar véleményformálókhoz fordult; rövid, tömör válaszokat kérve tőlük egy kérdésre: hogyan értékelik a 2010-2014 közötti ciklust? Válaszaikat a napokban közöljük.

*

Ezerféleképp ítélhetjük meg egy kormányzati ciklus teljesítményét. Még véletlen sem szeretném a leggyakrabban előhozott kritériumokat citálni itt a jogállam leépítéséről, az elbaltázott gazdaságpolitikáról vagy Magyarország borzalmas nemzetközi megítéléséről. Ezek az ellenzéki szavazóknak evidenciák. Fanatikusabb kormánypártiak persze azonnal felhorgadnának, s a mai jogállamot neveznék minden idők legjobbikának, az unortodox gazdaságpolitikát a gazdasági fellendülés forrásának, sőt még Joseph Daulnak, az Európai Néppárt elnökének minapi budapesti felszólalását is beidéznék annak bizonyítására, hogy Magyarország nemzetközi megítélése egyre kedvezőbb.

Ebben a dimenzióban, attól tartok, reménytelen előbbre jutnunk. Forduljunk is más irányba, s kérdezzük meg: az Orbán-kormány működése eredményeképp milyen politikai-társadalmi „együttélési modell” rajzolódott ki az előző években?

2014 tavaszán – bizton állíthatjuk – közelebb vagyunk a „két Magyarország” modellhez, mint az elmúlt 25 évben bármikor. Ez fontos belátás számunkra, különösen, ha az 1990-2006-os időszakkal vetjük össze. Az új magyar demokrácia első 15 évének az volt az egyik szemléletbeli kristályosodási pontja, hogy bármekkora eltérés is van a rivális politikai felek ideológiai álláspontjában, vannak közöttük bizonyos találkozási pontok. Nincs itt mód részleteznem, de Őszöddel egy ezzel ellentétes, dezintegrálódási folyamat indult el, ami mára lényegében befejezetté vált. Mára az az álláspont győzedelmeskedett (s ezt fejezi ki a négy éves Fidesz-ciklus), hogy a felek között reménytelen átjárást teremteni, ezért el kell mozdulni egy másfajta Magyarország, pontosabban „két Magyarország” felé.

Ez a változás persze kétségbe is ejthet bennünket. Ám energiát is adhat annak a kérdésnek a feltételére, hogy vajon nem mulasztottuk-e el körülbástyázni megfelelő intézményekkel a magyar demokráciát. Mert, ha az „egy” Magyarországból ilyen könnyű volt átmenni a „két” Magyarországba, ott valamit elmulasztottunk, legelsősorban is annak végiggondolását, hogy valójában mi is tart egyben egy társadalmat. Ez ugyanis nem egy eleve adott automatizmus. Nyugat-Európában társadalmi kohéziónak nevezik, s nyugati gondolkodók már a kilencvenes évek közepén jelezték, hogy a mi régiónk legnagyobb problémája a társadalmi kohézió hiánya. Megismétlem: a kilencvenes évek közepén! Pedig akkor még minden rózsaszínűnek látszott!

Ebből az olvasatból, a hiányzó kohézió felől nézve pedig semmi csodálkoznivaló nincs abban, hogy eljutottunk odáig: ha liberálisok, konzervatívok, szocialisták, nemzetiek nem tudnak dűlőre jutni egymással, akkor próbálkozzanak meg külön. A Fidesz nem lacafacázik, ezt vágja a képünkbe.

Ja, hogy ez ellentétben áll a nyugati kultúrában kifejlődött konszenzus-igénnyel? Nagyon is meglehet. Ám kellő tisztelettel emlékezetünkbe idézném a „legnagyobb magyart”, Széchenyi Istvánt, aki történetesen Kelet népe címmel írta meg egyik főművét.

Április 7-től, azt hiszem, az elemzőknek is lesznek új teendőik.

A szerző a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója.