„Az ilyen meccsek, a 90 perces bohóckodás pár szerencsétlennel pont arra jók, hogy időről-időre rájöjjünk, ezen tényleg csak röhögni lehet. Persze, ha kellemes hangulatú barátságos meccseket kéne csak játszanunk a Feröer-szigeteki halászokkal, vagy a San Marinó-i ügyvédekkel, akkor csak legyintenénk, s egy félmosoly kíséretében nyugtáznánk: ezek pont olyan mint mink, ha kimegyünk a grundra a haverokkal kapkodni a levegőt.
Kár, hogy időnként összesorsolnak minket például a románokkal, hogy aranylábú focistáink megmutassák, mentalitásukkal (korántsem a tudásukkal), alibizésükkel hogyan is kell megalázni a nemzeti mezt, így egy egész nemzetet.
Ha ezt nem tehetnék meg, és mondjuk közpénzt sem nagyon vernének el ebben a szakágban, akkor gyakorlatilag minden mindegy is lenne, így viszont a tévé előtt való röhögés is kényszeredett önpusztításnak tűnik, mintsem valódi szórakozásnak.”