„A megyei MDF iroda egy félig kész épületben volt, amelyet a tulajdonosa vendéglőnek szánt de a földszint még nem készült el. Ennek megfelelően egyetlen nagy helyiségből, meg egy kisebb szobából állt; a tulaj ingyen adta oda. A berendezés is adományokból jött össze, nem volt két egyforma bútordarab. A terem közepén nagy „tárgyalóasztal” állt, amit különböző kisebb asztalok összetolásával állítottak elő és egy hatalmas zöld – eredetileg talán függöny – anyaggal borítottak le. Mivel az összetolt asztalok nem csak különböző méretűek voltak, hanem különböző magasságúak is, ezért ha a poharat sikerült a kettő közé letenni akkor le is öntötték egymást a rendszerváltók. A kisebb szobában táborozott egy leányzó, aki az adminisztratív ügyeket intézte, ez idő szerint még társadalmi munkában. Ő, ahogyan az lenni szokott, hamarosan kulcsfigurájává vált a megyei MDF- szervezetnek és legalább annyira, ha nem jobban, meghatározta annak munkáját, mint A., aki a megyei elnök volt. Mindenki gyorsan megtanulta, hogy bármi kérdése, vagy kérése van hozzá forduljon. Amúgy nem volt a szellem sasmadara, de jóindulatúnak és segítőkésznek bizonyult, főleg pedig mindig tudta, hogy melyik fontos ügy éppen hol tart, valamint – ami még fontosabb – hogy a meghatározó embereket éppen hogyan lehet elérni. L.-nek úgy tűnt, hogy a politika nem is áll másból, mint nagygyűlésekből és adminisztrációból és ez nem volt egy kellemes felismerés.
A megyei szervezet feje A. volt, a „Tanár Úr” ahogyan nevezték. Magas szikár, elegáns, arisztokratikus megjelenésű, idősödő férfiú oldalt fésült, hullámos ősz hajjal – az egyetemen tanított néprajzot. Kellemes ember, hibátlan viselkedéssel és folttalan becsülettel. A mindenkori hatalommal csak a legszükségesebb mértékben volt hajlandó együttműködni, ami meg is látszott a karrierjén. Mint templomba járó, hívő ember is valóságos különlegességnek számított a KISZ-ben és a pártban tüsténkedő egyetemi oktatók között.
***
Ez idő tájt – mint A. esete is mutatja – már sokat enyhült az ideológiai szorítás az egyetemeken. Ez persze nem jelentette azt, hogy egy-egy jól sikerült KISZ, vagy párt-funkció nem gyorsította az illető karrierjét, hanem csak azt, hogy már nem feltétlenül távolították el az egyetemről például a templomba járókat, a klerikális reakció híveit, ahogyan a pártgyűléseken nevezték őket még mindig. Az oktatói kar ekkoriban már – néhány vitathatatlanul nagy tudású idősebb tanáron kívül – főleg a párt-emlőkön nevelkedett ifjútörökökből állt. Ez ugyan már nem a tanszékre munkásőr-egyenruhába bejárók kora; a nevezettek többnyire semmiben sem hittek, a saját karrierjükön kívül. Nagy különbség mutatkozott az egyes karok között is. A természettudományok nagyjából rezisztensek voltak az dogmatizmusra, messze voltunk már az '50-es évektől, mikor még ezekre is ráhúzták az ideológia kényszerzubbonyát.1 A mérnöki és természettudományokkal kapcsolatban, nagyjából a fő pártkorifeusok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az eredmény szempontjából mindegy, milyen ideológia híve forgatja a zsebszámológépet. A bölcsészkarokon viszont, ahol látszólag volt tétje annak, hogy milyen ideológia mentén tanítanak, még tombolt a szemellenzős párt-ostobaság. Mindenütt fenyegetően magasodtak a ideológia komor, vörös fellegvárai: a marxizmus-leninizmus és politikai gazdaságtan tanszékek. Többnyire ezeken tanítottak a leghülyébbek és bár jelentőségük csökkent, nyíltan vitatkozni továbbra sem volt ajánlatos velük. Már, ha akadémikus akart lenni valaki. Minden szakon kötelező tárgyak lévén, népes tanszékek voltak ezek, számtalan oktatóval; ezek özönlötték el, a bukás után, gyorstalpalón felkészítve a bölcsészkarokat. Ez volt a legnagyobb csapás, amit az oktatás színvonalát az elmúlt században érte.”