„Hitetlenkedéssel vegyes csodálkozással fogadja mindenki, amikor szóba kerül, hogy beiratkoztam egy román nyelvtanfolyamra. Az »Az meg minek?« a legszelídebb megjegyzés a reagálások közül egészen odáig, hogy »Na, te sem őrülsz meg már jobban vénségedre!« A megjegyzésekre általában ugyanazt a magyarázatot adom, amit a tanárnak is mondtam, amikor megkérdezte a velem együtt nyolcfős csoport tagjaitól, hogy miért akarunk románul tanulni. »Én valamelyest minden környező ország nyelvén meg tudom értetni magam, ha átlépem a magyar határt. Kivéve a románt. Ezért épp ideje, hogy változtassak! Mi több, azt hiszem, akkor tenné jól mindenki Magyarországon, ha jó szándéka jeléül a környező népek nyelvének legalább alapszókincsét elsajátítaná. A közeledés, más kultúrák megismerésének, megértésének szándéka bizonyosan kedvezően hatna a szomszédsági kapcsolatokra, s önmagában is gazdagítaná Magyarországot!«
Mondanom sem kell, hogy ilyen fennkölt célokról rajtam kívül más nem tett említést. Azazhogy...
De egyelőre szögezzük le: az emberek többségének ennél gyakorlatiasabb meggondolása van. Hál’ istennek! – teszem máris hozzá. Annál tanulságosabb azonban, hogy melyik fiatal miért ült be az iskolapadba. Fiatal – mondom, mert ahogyan elnéztem, sajnos, a legidősebb csoporttársamnál is legalább három évtizeddel vagyok idősebb. A tanulókör átlagéletkora bőven harminc év alatt van.
A tőlem balra ülő Zsolt romániai orvosi egyetemre készül, mert az olcsóbb és szerinte színvonalasabb is. Mint mondja: az oktatás nyelve magyar, de felvételi követelmény a román nyelvvizsga. Apja, anyja több mint két évtizede települt át Magyarországra. A szülők nem beszélnek románul. Ő pedig, aki már itt született, végképp nem, amin most sürgősen változtatnia kell. Zsolttal ellentétben Orsolyának az a gondja, hogy ha hazalátogatnak, akkor a családban rajta kívül mindenki meg tudja magát értetni a románokkal. Ő is részt akar venni a beszélgetésekben, és tennie kell ezért.
Jobbra mellettem Boglárka, akinek férje román, s nem szeretné, ha a kislánya és a papa eszmecseréiből kimaradna. Rajta kívül Judit is ilyen indítékból iratkozott be a tanfolyamra. Következésképp a két román férj és a két gyerek mindegyike beszél magyarul, viszont az Erdélyből Magyarországra került feleségek egyike sem. Ők – amint mondták – gyakorlatilag egyetlen rendes mondatot sem tudnak ezen a nyelven, miközben vagy angolul, vagy németül már tudnak.
Anikó esete is érdekes. Neki nincsenek sem erdélyi, sem tágabb értelemben vett romániai kapcsolatai. Ő egyszerűen gondolt egyet, és úgy határozott, hogy Kolozsvárott kezd üzleti vállalkozásba – ha jól értettem, valamilyen kereskedő céget alapított. Mint mondta: a legszükségesebb nyomtatványokat, adóbevallásokat ki tudja tölteni románul, de ha a piacon a kofáktól akar venni valamit, gondban van, amikor románul kell megszólalnia.”