A magyarok és a tragédiák

„A magyarok a 20. században, az ellenséges propaganda által sugallt nemzetközi közhiedelemmel ellentétben, mindig jót akartak, az emberi szabadság, testvériség, igazságosság és humanitás vezérelte gondolatainkat. Ugyanakkor az is igaz, hogy sokszor gyengék vagy ügyetlenek voltunk így cselekedni, egyes estekben pedig megalkuvók is. Vitathatatlanul igaz azonban, hogy Magyarországon csak akkor történtek tömegesen embertelen szörnyűségek, amikor az ország idegen megszállás alatt állt.

A század elején, a szarajevói merénylet után a magyar politikai elit nem akart háborút. Tisza István miniszterelnök a Monarchia felső vezetői közül egyedül ellenezte a hadüzenetet. Később azonban Berlin és Bécs nyomására engedett, csendesen beállt a kardcsörtetők mögé. A világháború után érthetetlen módon, de nyilván a szomszédos utódállamok ellenséges propagandája nyomán, őt tették felelőssé első helyen a világégésért. Trianon után csodával határos módon Bethlen és Klebelsberg vezetésével tíz év alatt talpra állt az ország. A magyarok egyharmada idegen fennhatóság alá került, nyersanyagkincsünk túlnyomó többsége idegen államok martaléka lett, korszerű infrastruktúránk pedig használhatatlanná vált. Százezrével menekültek a magyarok az elcsatolt területekről a maradék országba. Mégis felemelkedtünk, a világ csodálatára. Abban a történelmi helyzetben az irredenta politikának nem volt alternatívája, a nyugati demokráciák közönye miatt a rossz oldalra sodródtunk, ezért hírnevünk ismét gyorsan megkopott.

Azonban az ország német megszállásáig, 1944. március 19-ig hazánk menedékhely volt lengyelek, zsidók, elmenekült francia hadifoglyok és mások számára. Voltak elítélendő zsidótörvények, voltak a nácikkal kényszeredetten vagy akár önkéntesen együttműködők, de Magyarországon ekkor még fizikailag mindenki biztonságban élhetett.”