Az önigazolás emlékműve

„Amikor a német csapatok 1944 márciusában bevonultak Magyarországra, ezt elsősorban azért tették, hogy megakadályozzák a magyarok kiugrását a háborúból. (...)

Az olyan időnkénti habozó visszalépések, mint a budapesti zsidók és a zsidó munkaszolgálatos férfiak deportálásának felfüggesztése és Horthy októberi megadási kísérlete, nem változtattak az ország katonai és politikai vezetésének azon az elhatározásán, hogy kitartanak a német szövetség mellett. Ezért aztán teljesítették a németeknek még olyan elképesztő kívánságait is, mint hogy Bécs védelme érdekében vegyen részt a honvédség Budapest elpusztításában, és hogy a nemzeti vagyon jelentős részét önként adják át a németeknek. Mindezt a magyarságra zúdított szenvedésnek és német elnyomásnak tekinteni valóban képtelenség és történelemhamisítás. Nem lehet egyszerre a történelmi magyar hűségről beszélni és ugyanakkor felpanaszolni Magyarország német elnyomását.

A német megszállás készülő emlékműve és a mögötte rejlő önigazolási gondolat súlyos kárt okozhat az országnak. Igaz, hogy Magyarország nem egyedül szenved önigazolási mániában: az ukránok, románok, csehek, szlovákok és szerbek sem jutottak sokkal előbbre az önsajnálatnál. Ami viszont ma otthon folyik, amikor is a hivatalos vezetés egyszerre kér bocsánatot a magyar államnak a zsidóság ellen elkövetett bűneiért, ugyanakkor ujjal mutogat mindenkire csak az önhazára nem, lehetetlen közállapotot és közhangulatot teremt. A Nyugatot örökösen összeesküvéssel vádolni, Amerikát a Horthy–rendszer és a Rákosi-rendszer érveivel támadni, valamint az örökös sértődöttség gyermeteg gondolkodásra vall. A Nyugat nem rohan a szellemi, erkölcsi és anyagi csőd felé, s nem az a legfőbb gondja, hogy miként vonja rabláncra a magyar népet.”