„Bár a zsidóság létszámaránya Magyarországon sosem haladta meg a 6,2%-ot, Budapest lakosságának 23%-a izraelita volt a múlt század elején. A kiegyezést követően a zsidóság számára a társadalmi felemelkedés eddig nem tapasztalt lehetőségei nyíltak meg. Az 1867 előtt a társadalmi életből jóformán kiszorított zsidóság a polgárosodás motorja lett. A magyar zsidóság 1867-1910 élte aranykorát, és ez a statisztikákból is meglátszik.
1910-es és 1920-as felmérés szerint a társadalom alig 6%-át kitevő zsidóság az alábbiak szerint vállalt szerepet az egyes szakmákban:
Kiraly_utcaAsztalos (2,44%)
Borbély (3,7%)
Cipész (8,91%)
Kocsmáros (41,75%)
Könyvnyomdász (58,11%)
Mészáros (24,07%)
Orvos (46,3%)
Pék (24,42%)
Ügyvéd (50,6%)
Szabó (23,85%)
1920-ban a numerus clausus bevezetése elhozta az izraeliták újbóli diszkriminációját, jelentősen visszaszorítva őket az értelmiségi pályákon.
Az I. világháborút 1920. június 4-i trianoni béke a zsidóság számára is érvágásként hatott.
A szerződés értelmében az ország területének 67%-át csatolták a szomszédos államokhoz. Az Magyarország területén maradt zsidóság létszáma jelentősen lecsökkent: 1910-ben 910.000 fő volt, a trianoni Magyarország területén 473.000 izraelita maradt.
A trianoni döntés tehát teljesen új helyzetet teremtett a magyarországi zsidóság számára, mert alapvetően megváltozott lélekszáma, területi megoszlása, társadalmi összetétele, helyzete, továbbá demográfiai folyamatai. Családtagok és rokonok kerültek a határok különböző oldalára.
Az 1920 utáni Magyarország etnikailag homogénebbé vált, mint azelőtt volt, és így vezető osztálya számára már nem volt érdek a zsidók asszimilációja, sőt éppen ellenkezőleg: egyre nagyobb teret nyertek a nacionalista és antiszemita ideológiák, amelyek idővel a törvénykezésben is megjelentek rendeletek és a zsidótörvények formájában.”