„Az ágazati különadó a populista állam kedvelt eszköze, amelynek alkalmazása során a kivétel gyakran szabállyá válik, miközben a politikai hatalom birtokosai igazságosztó szerepben tetszelegnek. Ehhez célzott gazdaságpolitikai intézkedésekre és közpénzügyi aktivizmusra van szükség. Ezért vált lehetségessé pl. Magyarországon a bankokra kivetett különadót az Európában szokásos adómérték tízszeresét meghaladó mértékben kalibrálni vagy sorra ágazati különadókat bevezetni (a kiskereskedelemben, a gyógyszeriparban, a telekom ágazatban, az energiaszektorban stb.).
A populista politika nemcsak a normális körülmények között elfogadott fiskális semlegesség elvét kezdi ki (az adóztatás ne térítse el a gazdasági szereplőket adózás előtti preferenciáiktól), hanem a jogbiztonságot is rombolja, kiszámíthatatlanná téve a befektetők számára a gazdasági környezetet. Ezzel egybevág az, hogy az állam kiválasztott vállalatokkal különmegállapodásokat köt, mint a magyar kormány tette az ún. stratégiai megállapodásokkal, súlyosan rombolva a versenysemlegességet, vagy hogy hatályban lévő szerződésekbe beavatkozik, pl. egyoldalúan a bankokra hárítva bizonytalan kimenetű szerződések hátrányos következményeit, ami a jogos bizalom elvének megsértéséhez is vezet. A különadók rejtett államosítást készítenek elő. A nemzetközi jog azonban akkor is tiltja a méltányos ellentételezést nélkülöző kisajátítást, ha arra nem nyíltan vállalt állami intézkedések révén kerül sor, hanem az államosítás annak eredménye, hogy az állami gazdaságpolitika következetes szívóssággal ellehetetleníti a külföldi befektetéseket (creeping expropriation).
Ágazati különadók esetében az adófizetési kötelezettség nem az adózó vagyoni vagy jövedelmi viszonyaitól függ, hanem a gazdaságban elfoglalt helyzetétől, amit jelentősen képes befolyásolni maga az állam. Ilyen viszonyok között megbomlik az adóztató állam és a versenygazdaság közötti egyensúly, és felfüggesztődik nemcsak az arányos adózás elve, hanem a fizetőképesség szerinti adóztatás elve is.”