A 2018 júniusa óta íródó Rossi-éra leggyengébb időszakát éljük – bízzunk benne, hogy a sok rossz után jó jön

Hullámvasutazásra hasonlít a magyar labdarúgó-válogatott teljesítménye. Sovány vigasz, hogy a sportági nagyhatalmak is végigmentek ezen Spanyolországtól kezdve Anglián, Hollandián, Németországon át Olaszországig – hogy csak a tradicionális európai gigászokat említsük. Az ok összetett, idevehetjük a túlzsúfolt versenynaptárt, a természetes generációváltást, bizonyos játéktrendeket, klubkötelezettségeket, sérüléshullámokat és egyebeket.

Tény, a hosszú évtizedeken át tartó kínszenvedés után pozitívumként értékelhetjük, hogy nemzeti együttesünk hektikus teljesítményt mutat. Végre nemcsak lent van, hanem fent is – bár az utóbbi időben épp lefelé ívelt a görbe.

Hozzászoktunk a jóhoz

Ha kizárólag a tétmeccseket nézzük, szigorúan a számok tükrében, akkor a Törökország ellen összesítésben 6-1-re elbukott Nemzetek Ligája-
osztályozóval bezárólag 

az előző tizenegy tétmérkőzésen csupán két győzelem mellett három döntetlen és hat vereség jött össze, 7 lőtt és 22 kapott góllal. Négy találkozó óta nyeretlenek vagyunk, s a feledhető belga előd, Georges Leekens óta először kezdtünk két vereséggel egy naptári évet.

Persze ez soha nem fekete-fehér, elvégre mindenki ismeri a statisztika és a bikini relációját. Ebben a kevésbé sikeres időszakban benne foglaltatik többek között egy Európa-bajnoki csoportkör – sorozatban a harmadik, ilyesmiről hosszú éveken át csak álmodozhattunk – és az A divíziós Nemzetek Ligája-szereplés is, szintén az egymást követő második kiírásban, amire megint csak kevesen fogadtak volna nemrég.

Márpedig huzamosabb ideig 

az alagsori tornateremben. Ne feledjük, volt idő, amikor az utóbbival is hadilábon álltunk; szerencsére az Andorra-szintű történelmi égések már csak lidérces lázálomnak érződnek, ez pedig önmagában eredmény.

Egészen másképpen éltük meg például a 2021-es Európa-bajnokságot. Sokszor szó volt arról, hogy talán akkor tette túl magasra a mércét a válogatott saját magának, a szurkolótábornak és – nyugodtan mondjuk ki – a futball-láz transzállapotába kerülő országnak is, mert bár meccset végül nem sikerült nyernünk a halálcsoportban, más volt a szájíz a Franciaország és Németország ellen hozott szenzációs, lélektanilag győzelemmel felérő döntetlenek után. És akkor még nem beszéltünk a kijutásról, arról az eksztatikus utolsó ötperces fordításról Izland ellen a 92. perces Szoboszlai-góllal… A katartikus pillanatokhoz könnyű hozzászoktatni a kiéhezett publikumot, és ezek a mágikus momentumok hiányoztak az utóbbi egy évben – Csoboth Kevin 100. perces skótverő Eb-gólja volt a legutóbbi ilyen.

Stabilitásra van szükség

Érdemes egy pillantást vetni arra is, hogy milyen csapatokkal játszottunk tétmérkőzéseket a tavalyi Európa-bajnokság kezdete óta. A legutóbbi, 2024. decemberi FIFA-világranglistán mi a 30. helyet foglaljuk el, Eb-ellenfeleink közül Svájc 10, Németország 20 hellyel előz meg minket, csak a 45. skótokat vertük. A németekkel ezután kétszer a Nemzetek Ligájában is találkoztunk: egy csúnya, 5-0-s ruha mellett egy pontszerzés a mérleg, és gyakorlatilag ugyanezt a forgatókönyvet teljesítettük a világranglistán 7. hollandok ellen is. Egyedül a 74. bosnyákok állnak mögöttünk, le is győztük őket idegenben a szenvedős hazai 0-0 után. Még az NL-osztályozós török riválisaink is előttünk vannak 2 hellyel, a játékoskeretük értéke pedig majdnem a duplája a miénknek: 346 millió, illetve 184 millió euró.

Ettől még a 6-1-es összesítés valóban nem mutat jól – még ha nem lehet is elégszer kiemelni, ez a végeredmény ebben a formában túlzó, s ez jelen esetben nem mosdató lózung. Mint ahogy a párharc utáni egyes reakciók, virtuális üzengetések sem. A mieink frusztrációját alighanem a két fővezér, Szoboszlai Dominik és Marco Rossi elkeseredése tükrözte a legjobban. Előbbi csapatkapitányként bonyolódott méltatlan és felesleges – nem mellesleg kontraproduktív – kommentháborúba a közösségi térben és a pályán is megtalált riválisával, a Real Madridban (ugye alig) játszó Arda Gülerrel, a szövetségi kapitánynak pedig a visszavágó utáni sajtótájékoztatón talán még a meccs hevében Fiola Attilával kapcsolatban elejtett kifakadása nem sejtet sok jót: az „üljetek ide a helyemre, és mutassátok meg, ha jobban tudjátok” típusú érvkészlet kommunikációs szempontból többnyire egyfajta pánikreakciót feltételez.

Egy fontos részletben azonban egy nyelvet beszélt Szoboszlai és Rossi. Jelesül, hogy ami most történik a válogatottal, messze van az optimálistól, valamin változtatni kell, hogy fel tudjon kelni a padlóról a szeptember elején rajtoló, sorsdöntő világbajnoki selejtezősorozatra. Hogy min, kívülről nehéz megmondani, de még belülről is – hirtelenjében Szoboszlai Dominik sem tudta, amikor így fogalmazott: 

Hogy ez mi, azt nem tudom megfogalmazni, de stabilitásra van szüksége a csapatnak, hogy mindenki tudja, mi a feladata, hogy küzdjünk minden labdáért, és a párharcokból ne vesztesként jöjjünk ki. És akkor a szerencse is mellénk fog állni.”

Balsors akit régen tép

A szövetségi kapitány szintén sokszor emlegette a szerencsefaktort, de egzaktabb lenne talán helyzetkihasználásról beszélni, mert a törökök elleni párharcot egyértelműen ez döntötte el. A mester – aki egyébként megvédte játékosait, és magára vállalta a felelősséget a kudarc után – elismerte, hogy sokkal labilisabb a csapat, mint egy évvel ezelőtt. „Nehéz időszakban vagyunk. Semmi nem a mi szánk íze szerint történik, túl sokat hibázunk, túl fontos láncszemek esnek ki, és a játékvezetői ítéletek sem nekünk kedveznek. Ez most ilyen periódus. Kétszer annyit lőttünk kapura, mint a törökök, jobb helyzeteket dolgoztunk ki, de sajnos az egy dolog, a gól meg egy másik. Ahogy mondtam, ez most egy olyan időszak, amikor minden lövés kifelé pattan, és elég volt hátul néhány figyelmetlenség, hogy minden megforduljon” – lamentált Rossi, hozzátéve: amikor az erőfeszítések ellenére nem jönnek az eredmények, az bizony bármelyik együttes önbizalmán nyomot hagy. „Ilyenkor könnyebben betalál egy-egy ütés, elvész a hit, és kétkedés veszi át a helyét.”

A nagyobb képet viszont érdemes onnan nézni, hogy ha valaki szűk évtizede azt mondja, három Eb-szereplés és két A ligás Nemzetek Ligája-év után a B divízióba lecsúszás miatt fogunk sopánkodni, jó eséllyel aláírtuk volna. Marco Rossi még a mostani, remélhetőleg az A divíziós NL-búcsúval véget érő hullámvölggyel együtt is a válogatott történetének harmadik legsikeresebb edzője 34 győzelemmel Baróti Lajos, illetve Sebes Gusztáv mögött, és két Európa-bajnokságra vezette ki a nemzeti csapatot. Arról nem is beszélve, hogy 2022 novembere és 2024 júniusa között másfél éven át tartó, 14 meccses veretlenségi sorozatot, 2022 novembere és 2025 márciusa között pedig 13 mérkőzésen át tartó hazai veretlenségi sorozatot épített fel. Okkal bízhatunk tehát abban, hogy a stáb a játékosokkal közösen megtalálja a módot, hogy az őszi vb-selejtezőkre újra a régi, szebbik arcát mutassa a csapat – ott tényleg minden adva lesz ahhoz, hogy kiköszörüljék a csorbát, és legrosszabb esetben csoportmásodikként megvívhassanak a négy évtizede áhított világbajnoki szereplésért.

Nyitókép: MTI/Purger Tamás