„ALAPJÖVEDELEM. Ma a szociális támogatást és segélyt hatalmas adminisztratív költségekkel, a szegényeket megbélyegző és kiszolgáltatottá tévő módon, alacsony hatékonysággal osztjuk el. Az emberhez méltó élet alapjog, mely mindenkit megillet. Senki nem élhet végletes szegénységben, ahogy jogfosztottságban sem. A közösség felelőssége, hogy annak is járjon az emberi élet anyagi feltételeinek minimuma, aki önerejéből – időlegesen vagy soha – nem tudja megteremteni azt. Az alapjövedelem a ma is létező pénzbeni szociális támogatások helyett jár. Állampolgári jogon, minden felnőttnek, akár van más jövedelme, akár nincs.
Hétköznapi tapasztalatunk, hogy minden olyan, újraelosztás révén nyújtott közszolgáltatás – iskola, kórház, út, rendőrség, bíróság stb. –, melyet a közösség valamennyi tagjának biztosít, egyenlőtlenül oszlik el. A jobb módúak többet és jobb minőségben tudnak »használni« a közösség szolgáltatásaiból, mint a szegények. Ez az egyik legfontosabb oka a szegénység újratermelődésének.
A radikális változás első lépése tehát a fontossági sorrend megváltoztatása. Nem nehéz belátni, hogy ha valaki kisgyermekként éhezik, olyan családban nevelkedik, ahol a napi betevő megszerzése is jelentős gond, ahol nincs meleg télen, ahol a nyomor elviselésének egyetlen útja az alkohol és a drog, ott a gyermek nem szerzi meg azokat a készségeket, melyek az iskolai oktatásban való részvételhez szükségesek. Így nem csodálkozhatunk, ha kihullanak az iskolából. Ma a gyerekek továbbtanulását – így életlehetőségeit – közel nyolcvan százalékban az határozza meg, hova születnek. Ez szégyen és gyalázat. A szegénység miatt növekszenek az egészségügyre, a közmunkára, a rendőrségre, a bíróságokra költött közpénzek. Az emberi méltóság tisztelete, a sorsközösség és a közforrások hatékonysága egyaránt arra hív, hogy a végletes nyomort és a szegénység újrateremtését megakadályozzuk. Erre nincs jobb mód, mint a minden felnőttnek feltétel nélkül járó alapjövedelem. Az alapjövedelem a mai modellszámítások szerint havi ötvenezer forint lehet.”