„Csányi Sándorral emlékezetes szócsatát vívott a holland–magyar vb-selejtező után, és az ATV-nek adott interjúban azt nyilatkozta, Csányi teljesítménye MLSZ-elnökként elfogadhatatlan. Kifejtené, hogy miért gondolja ezt?
A dolognak szerintem nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Nemrég volt az Indexen egy interjú Garancsi Istvánnal, a Videoton tulajdonosával, az általa elmondottakkal szinte száz százalékban egyetértek. Ő valahogy úgy fogalmazott, hogy elsősorban nem az bosszantja, ha valaki mellébeszél vagy csúsztat, hanem a cinkos hallgatás. Egy olyan helyzetben, amikor baj van, akkor ott a problémák pontos meghatározására van szükség. A magyar labdarúgásban ilyen nincs, inkább az van helyette, hogy ha én nem mondom a másiknak, hogy szerintem ez meg az nem volt jó, amit csinált, akkor majd ha én hibázok, cserébe a másik sem szól. A problémák megfogalmazása sajnos csupán jó szándékú, lelkes, de kocsmai, vagy finomabban mondva fehér asztal melletti, nem túl szakértői szintű beszélgetések stílusában történik. Egyszerre vannak szakmai problémák, finanszírozási problémák, társadalmi problémák keszekusza módon odadobva, odahányva az asztalra, ami mindenre alkalmas, csak arra nem, hogy kiderüljön, hogy akkor mit kéne csinálnunk. Ma a magyar labdarúgásnak vannak nagyon világos, társadalmi természetű problémái.
Mik ezek?
A magyar labdarúgásra a magyar társadalom aktuális politikai-hatalmi, gazdasági-szociológiai állapota mindig hatott. Van a focinknak egy tragikus öröksége, amivel nem tudtunk még szembenézni, sokszor nem is határozzuk meg jól ezt az örökséget. Az ötvenes években a diktatúra hatalmi felfogása az volt, hogy a sport eszköz ahhoz, hogy a kommunista rendszer felsőbbrendűségét hirdesse. Ez alapvetően nem, csupán stílusában változott meg a Kádár-rendszerben, a futballt illetően viszont volt egy hatalmas különbség: az addig agyondédelgetett sportban a legkedvesebb gyereknek számító futballt ebből a státuszból kivették. Amíg az ötvenes években istenítették a csapatokat és a sportolókat, addig a hatvanas években elkezdődött a fanyalgás: nem edzenek eleget, csempésznek, gebinjeik vannak, piálnak. Pedig nem piált, nem csencselt, nem csibészkedett többet az akkori időszak legjobb focistája, mint a legjobb vívó vagy kajakos. Utóbbiak ikonok maradtak, a focisták meg hirtelen kiestek az addigi státuszukból. Tehát nem az történt, hogy akkor kezdődött a fanyalgás, amikor nem jöttek az eredmények, ez már akkor elkezdődött, amikor még a világ élvonalában volt a magyar foci.”