„Ez a szélsőséges gyakorlat a másik oldalon is túlzó reakciókat váltott ki. Akik egykor nemcsak vitatkoztak vagy bizottságokat alakítottak, hanem a barikádokon harcoltak, 1990 után hamar egymás ellen fordultak. Akik a harc, majd a börtön nyomorúságában testvérként álltak a másik mellett, ünnepelni már nem tudtak együtt. A több évtizedes elnyomottság és nélkülözés után nemcsak azt tapasztalták, hogy ismét háttérbe akarják szorítani őket, hanem azt is, hogy kétes alakok ólálkodnak köröttük, akik olykor okkal, gyakran ok nélkül részt követeltek maguknak a hajdani dicsőségből és az esedékes, vékonyan csordogáló anyagi kárpótlásból is. Az öreg harcosok csalódottak voltak, és bizalmatlanok, szervezeteik, összejöveteleik, kongresszusaik csak úgy zengtek a veszekedésektől.
Az ünnep nemcsak megemlékezés volt, nemcsak főhajtás, hanem tiltakozás is. Tiltakozás az ’56 szellemét meghamisító, leszűkítő, kirekesztő értelmezések, örökségét kisajátító törekvések ellen. Az ellenérzésekkel teli hozzáállás mozgalmasabbá tette az ünnepet, de rombolta méltóságát. Az új évezred elején a viták lecsendesültek, ám az ötvenedik évfordulón a balliberális hatalom még egyszer bosszút állt, s újra meggyalázta 1956 emlékét. Az a 2006-os trauma lassan beépül az október 23-i ünnepi liturgiába. Nem csupán a forradalomról és szabadságharcról emlékezünk meg, hanem annak ötvenedik évfordulójáról is. Ez is egyfajta hungarikum. Gyakran megfeledkezünk arról, hogy az ünnep szavunk gyöke, ahogy az egyház vagy üdvösség szavunké, a szent jelentésű id-, üd-, azaz eredeti jelentése szerint üd(v)-nap, szentnap. A nemzeti ünnep a nemzet megszentelt napja. Megszentelt, mert a megemlékezésünk tárgya örök érvényű értékeket őriz és közvetít nekünk, s megszentelt azért, mert mi tisztelettel és kegyelettel adózunk neki. Nem kell vallásosnak – csak valóban európainak – lenni ahhoz, hogy ezt megértsük, elfogadjuk és tiszteletben tartsuk. S akkor azt is belátjuk, hogy nemzeti ünnep napján pártpolitikai tüntetést tartani: szentségtörés.”