Szégyen és gyalázat

"miközben kézen-közön, átláthatatlanul osztogatják el az utánpótlás akadémiák fejlesztésére biztosított költségvetési forrásokat." Ha a kézen-közön osztogatásnak ez az eredménye, akkor bizony sok más területen is érik a nagy bukta. És ez az, ami igazán félelmetes. Természetesen nem Tominak.

Matematikailag még van esélyünk. Focizni nem tudunk és erről papírunk is van, rajta: 1-11, (a két utolsó világbajnoki selejtező mérlege Románia és Hollandia ellen). Matematikailag azonban: ha a románokat otthonukban megverik az észtek és a hollandok nyernek a törököknél, akkor még így is pótselejtezőre mehetünk. Tehát, ha az ellenfeleink összevissza verik egymást, amire kicsi az esély, pl. hogy otthon a románok nem verik meg az Észteket, akkor hurrá, előre az újabb szégyenletes vereségek felé. Persze, a remény életben maradásához még két vállra kell fektetni az életveszélyes Andorrát, mert – ne feledjük – nekik több esélyük van ellenünk, mint nekünk volt a hollandok ellen, mégis reménykedtünk a sikerben. Tehát minden reményünk a matematika, mégpedig nem is alaptalanul, mert matematikában – nem úgy mint a fociban – nem csak jók voltunk, de jók is maradtunk. Itt van például John C. Harsányi (Harsányi János1920, Budapest—2000, Berkeley) A Fasori Evangélikus Gimnáziumba egykor tanulója, megnyerte az országos tanulmányi versenyt matematikából, harmadik lett görögből (1937). A Budapesti Tudományegyetemen a gyógyszerészdiploma megszerzése után filozófiát tanult, abból doktorált. Ausztráliába emigrált. A Stanford Egyetemen doktorált matematikából. A Kaliforniai Egyetem professzora Berkeleyben (1964). Kidolgozta az olyan játékok matematikai elméletét, ahol a (kereskedelmi, politikai) ellenfelek nem ismerik egymás kártyáit és céljait, ezért gyakran blöffölnek. Tagja az Amerikai Művészeti és Tudományos Akadémiának, az USA Nemzeti Tudományos Akadémiájának, a Magyar Tudományos Akadémiának. Közgazdasági Nobel-díjat kapott (1994) (Egy focistánál mondjuk a klubok száma lehet ilyen hosszú, ahol megfordult, az iskoláié és a diplomáié ritkán.) De ez régen volt, viszont a 72 éves Szemerédi Endre tavaly kapta meg a matematikai Nobel-díjnak számító, Niels Henrik Abelről elnevezett Abel díjat, amit egy 35 évvel ezelőtti munkájával érdemelt ki. Ennyi kellett ugyanis a világ matematikusainak, hogy megértsék a Szemerédi képletet. Pontosabban 35 év múlva derül ki, milyen óriási gyakorlati jelentősége van a munkájának. A tavaly tizedik alkalommal kiosztott Abel-díj történetében ez a második alkalom, amikor magyar matematikus kapja; 2005-ben a magyar származású Lax Péter a parciális differenciálegyenletek elméletére és gyakorlatára vonatkozó kutatásaival érdemelte ki. Ők ketten, annak ellenére lettek a legjobbak, hogy ma más világ van hazánkban, mint például, akkor, amikor Harsányi János a Fasori Evangélikus Gimnáziumba járt. A Városligeti fasor az 1830-as években kapta első nevét, a német Stadtwaldchen Alle-t. 1874-ben már magyarra fordítva a Városligeti fasor volt. 1921-ben Vilma királynő nevét vette fel. Ezzel Hollandia akkori királynőjének köszönte meg a főváros, hogy az I. világháború után éhező magyar gyerekek ezreit fogadták magukhoz holland családok, hogy pár hónap múlva felerősödve küldjék őket vissza szüleikhez. A Vilma királynő út 1950-től Gorkij orosz -szovjet író, drámaíró után Gorkij fasorra változott. 1991-ben kapta vissza a Városligeti fasor nevet. Tehát itt minden a legnagyobb rendben. Kis kerülővel a helyzet normalizálódott, a fasor ismét Városligeti fasor. Az éhező gyerekek is hibátlanul visszatértek, mert a mocskos kommunista rezsim nem csak a Fasor nevét orozta el és csinált belőle Gorkij fasort, de a gyermekek éhezését is felszámolta, mégpedig a Holland királynő segítsége nélkül. Nem merném azt mondani, hogy nem lesz még a fasor neve Beatrix fasor, a jelenlegi holland királynőt neve után, bár a múlt pénteki barátságtalan holland lépést miatt, amikor is 8 gólt varrtak be a magyar válogatott kapujába romlottak az esélyek. Annak ellenére, hogy a jelenleg éhező magyar gyerekek megsegítése nélkül is, csak az uniós támogatásban, amiből például Simicska Lajos maga másfél milliárd forintot tesz zsebre földbirtokai után, jócskán benne van a holland adófizetők pénze is, tehát nem lenne indokolatlan megvizsgálni még egyszer a fasor nevét. Mibe kerül az nekünk? Egyébként is, utcanevek változtatásában van némi gyakorlatunk. Ja és persze a gimnázium is ott van a helyén. Benne érettségizett – Harsányi János mellett – 1920-ban a Nobel-díjas Wigner Jenő az első kísérleti atomreaktor megalkotója és egy évvel később (matematikában kevésbé járatosoknak: 1921-ben) Neumann János a számítógép atyja, aki rendszeresen eljárt Los Alamosba, hogy részt vegyen az első atombomba összerakásában is. Az itt említett tudósok és világhíres gondolkodók egyikéről sem tudom, hogy tudott-e focizni. Annyi ismert, hogy az Abel-díjért 200 milliót kapott Szemerédi Endre, 71 éves korában, 35 évnyi matekozás után. Dzsudzsák Balázs majdnem ennyit tört össze sportautóban az elmúlt néhány évben. Róla azt lehet tudni, hogy nem csak matekban nem alkotott maradandót és – mint látjuk – vezetni sem tud túl jól, de a foci sem megy neki annyira, mint amennyit a leamortizált kocsik márkája sugall. Szóval a matek megy nekünk, a foci nem. Pedig, ahogy a fasori gimnázium, az MTK- és a Fradi- pálya, valamint a Dózsa és a Honvéd pályái is ott vannak, ahol voltak, pont akkorák, mint 100 évvel ezelőtt, ugyanolyan zöld fű nő rajtuk mint eddig minden évben és közben a foci szabályai sem változtak szinte semmit. Mégis, hiába mondta a magyar kormányfő egy interjúban, hogy nekünk jól áll ez a játék, mert nem áll jól. A focipályák lelátói konganak az ürességtől, a gyepen pedig nem foci folyik már, hanem az eredetire csak nyomokban hasonlító játék. Legalábbis az utóbbi – mondjuk – húsz-harminc ében, ami azért elég hosszú idő ahhoz, hogy megfelelő következtetéseket vonjuk le és hagyjuk ezt a játékot másokra, akiknek – ugyan nem áll olyan jól – de megtanulták és ügyesen művelik. Van, aki azt mondja, hogy kevés a pénz a fociban, amiben azért lehet valami. Mondjuk, ha megnézzük, napjaink legnagyobb futballnemzeteit, akik meghatározó szerepet játszanak az európai labdarúgásban: Spanyolország, Németország, Olaszország, Nagy-Britannia, Franciaország, kiderül, hogy ennek az öt országnak a legnagyobb a bruttó hazai összterméke, GDP-je Európában, ha nem is ebben a sorrendben. A britek kivételével mindegyik ország az euróövezet tagja. A futottak még között a fociban ott vannak: Hollandia, Görögország, Dánia, Svédország, vagy Törökország. 1960 óta az Európa-bajnokságot a nagyokon kívül a Szovjetunió (1960-ban), Csehszlovákia (1976-ban), de ezek az országok már nem is léteznek, és a hollandok (1988-ban), a dánok (1992-ben) valamint a görögök (2004-ben) nyertek. Vagyis a 14 EB-ből 9 -szer az öt nagy egyike volt az első, Nagy-Britannia kivételével: Németország illetve az NSZK háromszor, Spanyolország háromszor, Franciaország kétszer, az olaszok egyszer. Ezeknek az országnak a legerősebb a hazai bajnoksága, ezekben játszanak a világ legjobb és legdrágább futballistái. Persze itt fel lehet hozni, hogy azért a csehek, meg a görögök, meg a dánok aranyérme, meg például idén az izlandiak selejtezős sikere, miközben Izlandnak 320 ezer lakosa van. Hogyne, ez megint csak azt mutatja, mekkora seggfejek vagyunk, hiszen, ha nekik sikerül bejutni, és akár nyerni is egy elkapott EB-címet, akkor nekünk is sikerülhetne legalább bejutni, de nem sikerül, vagyis a hiba tényleg bennünk, a magyar fociban, mindenek előtt annak irányításában van. A nagyok csapatai még néhány Bajnokok Ligája, vagy Európa Liga címet is nyernek, nem beszélve most a világbajnokságokról. A kicsik közül is számos bejut legalább a világversenyek valamelyikére, vagy a kupák csoportköreibe, mi pedig oda se. Sehova se jutunk be. Összefoglalva: gazdasági adottságaink miatt soha nem leszünk a legjobb öt egyike, de ennek ellenére a mainál lényegesen jobb eredményt is elérhetnénk, ha jól csinálnánk, de rosszul csináljuk. Talán majd most. Soha ennyi stadion nem épült ebben az országban, soha ennyi pénzt a focira, akadémiákra, a klubbokra nem költöttek nálunk. Ennek meg kellene legyen az eredménye. Feltéve, ha a mostani kisgyerekek megtanulnak focizni, amihez jól jönnének az akadémiák, ha ott hozzáértők tanítanának, és a stadionok is, ha majdan abban játszanának a magyar akadémiák legjobbjai. De az akadémiák az eredmények alapján nincsenek jó kezekben, nem mutatnak semmilyen áttörést. Az esetleg kikerülő néhány tehetség pedig nem a most épülő a stadionokban fogja rúgni a labdát. Ha látni akarjuk majd őket, akkor nem elég kimenni az új Fradi-pályára, vagy a debreceni, szombathelyi stadionba, hanem be kell kapcsolni a televíziót és meg kell nézi néhány külföldi bajnokit vagy kupameccset. Ez a stadionépítő számára is világos kellene legyen, hiszen, ha egymás után két egyeneset rúg egy magyar tehetség a labdába, és jó erőset, továbbá néhány átadást hibátlanul le tud kezelni, óhatatlanul valamelyik említett öt ország, esetleg a mellettük felsorolt futottak még országok bajnokságában köt ki jó pénzért, annyiért, amennyit idehaza soha nem fog tudni kapni. Tehát a most épülő nívós stadionokra marad a selejt, aki senkinek sem kell Európában. Hacsak Orbán Viktor be nem vezeti a focistáknál is, amit a diplomásoknál, hogy vissza kell fizessék a tandíjat és itthon kötelező legalább négy-öt évet rúgni a labdát, még jobb életfogytiglan, mint ahogy az egyszer már gyakorlat volt minálunk. Volt is akkor mit nézni a Népstadion kettős bajnoki mérkőzésein. Ma azonban a magyar focit, mint ahogy a magyar ipar egyes ágazatait, (autóbusz, televízió, híradástechnika, számítógépipar, élelmiszeripar, könnyűipar, stb.) az sem keltené életre, ha újra kihúznák a szögesdrótot a határon. A helyzet ma még rosszabb is, ugyanis nem elég egy határra, az osztrák-magyarra telepíteni taposó aknákat, mert, ha a dolgok így haladnak tovább, és most nem a focira gondolok elsősorban, akkor lassan Ukrajna kivételével minden határon tankcsapdák és szögesdrótok kellenének, hogy elzárjuk a magyarokat a szabad világtól. A foci pont úgy működik, mint a globalizált világgazdaság: csak a jók maradnak talpon. Az állami légzőkészülékre kapcsolt gazdaság vagy sport nem életképes. Már maga az állam ilyen fokú bevonása is abnormális. A focistáknak, mint minden magyar embernek, sorompóba kell szállniuk, versenyre kell kelniük a vetélytársaikkal. Az ellenfél, az egész világ. Nem ellenség, ellenfél. Nézzük meg, hogyan csinálják a hozzánk hasonló kis országok és tanuljunk a mások sikereiből! Egyébként pedig a szabadidőben is lehet jókat focizni, mint ahogy mi is minden pénteken ezt tesszük a barátaimmal, de lassan teljesen kikopik alólunk a budai iskola műfüve. Arra ugyanis nincs pénz. Az most is magán beruházásként üzemel az iskola udvarán. A helyért cserében a diákok ingyen használhatják tanítási időben, mi pedig a vállalkozónak fizetünk az esti pályahasználatért. Tíz éve ugyanannyit, mert nem is tudnánk többet. Kis pálya, kis pénz, kis foci. Fölösleges szájtépés és műbalhék nélkül.

DT, ha radikális változást akarsz, az élére is állhatnál. Túl sokan állnak sorba pénzért? Nehéz megszabadulni a Mezey féle poliptól? Sikeres magyar foci akkor lesz, ha a fővárosban csak két csapat marad. Budapest FC és a Fradi. (Lásd még Barcelona és Espanyol, Atletico és Real Madrid stb.) Tessék rombolni, becsődöl(tet)ni, vagy az új Puskás megnyitójára összehozni egy konzorciumot: Budapest FC. Nehezen hiszem, hogy van megoldásod.

Tompika, te vagy a kieső helyen álló MTK elnöke. Lemondtál már? Vagy az MTK-ban nem az elnök tehet a szar fociról, de az MLSZ-ben igen?