A műszobor-döntés

Leszálló ágban van , és már a pince szintjét is elérte. Nemsokára oda jut, ahová való... Vagy húsz éve a Beszélőben megjelent egy nagyon szellemes, vitriolos cikk Bauerről Orbán Viktor tollából "Tomi horror picture show" címmel. Bauer szerintem azóta nem heverte ki a dolgot... :)

Hülye.

Körömtépésben jó lennél, nem?

A velem egykorúak megszokták – úgy szocializálódtak –, hogy a Szovjetunióban és a vele szövetséges „népi demokráciákban” minden országgyűlési választás 98-99 százalék körüli eredményt szül a hatalmon levők javára. Annak soha nem volt divatja – pontosabban: intézménye –, hogy az egy akolba (általában valamilyen népfrontba) terelt jelölteknek kihívójuk legyen. Vagy ha volt is többes jelölés, mint például Kádár Magyarországán, immár a rendszer vége felé, akkor a jelölteknek, kisebb és jelentéktelen árnyalatoktól eltekintve, ugyanazzal a programmal kellett „versenyezniük” egymással. Szavazás volt ez, nem választás. Maguk a hatalmon levő kommunista pártok még elővigyázatosabbak voltak: a kongresszusok központi bizottsági tagjelöltek listájára, a központi bizottságok pedig a főtitkári és politikai bizottsági tagjelöltek listájára szavaztak. Riválisok nem voltak, legfeljebb a titkos szavazáson – puszta antipátiából – neveket húztak ki a listákról. Nem sokat. A valamivel 100 százalék alatti arány a hivatalban levőknek úgy „bejött” mint a parancsolat, de a 100 soha. Még az is megesett, hogy valamilyen renitens kihúzta Kádár János nevét. Demokráciákban, elvileg demokratikus pártoknál egyvalakinek sikerült a 100 százalék: Orbán Viktornak. A múlt vasárnapi kongresszuson 1241 leadott szavazat körül 1240 esett rá, mint a Fidesz egyetlen elnökjelöltjére (minthogy önmagára, ha legalábbis létezik politikai illem, senki nem szavaz, ilyenformán indokoltan feltételezhető, hogy a nem szavazatot ő adta le). OV gyarapította eddig is páratlan győzelmeinek számát. Mint tudjuk, van néki egy kedvenc mondása, miszerint „jól teljesítünk, de még nem elég jól” – nos, ő személy szerint felülmúlhatatlanul teljesített. A kongresszus, ahol neki, mint fő szónoknak, szokás szerint óriási ünneplésben volt része, megüzente a magyar dolgozó népnek, hogy Orbánnak nincsen alternatívája. A küldöttek mások nevét kedvtelve húzogatták ki, olykor százasával, de őhozzá senki nem mert nyúlni. Ezt az embert hovatovább olyan légkör, áhítat, reverencia veszi körül – legalábbis a sajátjai körében –, mint hajdanán Rákosi Mátyást. Tudom, manapság leírhatatlanok olyan szavak, mint amilyeneket Rákosi Kossuth téri „választási nagygyűléséről” 1953 májusában a Magyar Nemzet (nem a Szabad Nép!) leírt, de azért idéznék egy pár szót, mert az Orbán-kultusztól gyönge hányinger fog el: „Tíz órakor érkezik meg Rákosi Mátyás, a magyar nép első jelöltje, felragyognak az arcok, összeverődnek a tenyerek… Zúg a taps viharként, aztán csend lesz. A dolgozó nép vezére beszél. Tükörként mutatja a múltat, ragyogó fényben a jövőt.” A „dolgozó nép vezérének” nem kellett tartania attól, hogy veszít. A korabeli sajtó szerint – hiszik vagy sem – minden választókerület első jelöltje ő volt. A helyiek még attól is rettegtek, hogy akár leghűségesebb és legnagyobb hatalmú udvaroncait tegyék elébe. Más kérdés, hogy sok haszna nem volt ebből, mert két hónap múltán már Nagy Imre volt (Moszkva parancsára) a miniszterelnök. De ekkor még Rákosi (a már halott) Sztálinnak is elébe rúgtatott. Tudniillik a szovjet párt 1934-es kongresszusán a KB-tagok megválasztásakor, az akkor látszólag megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezér legalább 100, ha nem 200 negatív szavazatot kapott, miközben Szergej Kirov, a népszerű leningrádi pártvezető csak hármat. A szavazólapokat Sztálin később eldugatta, és a hivatalos közlés szerint ő és nem Kirov volt az, akire hárman szavaztak nemmel. (A leningrádinak az év végén ezért kellett meghalnia.) Csak lábjegyzetként említem meg, hogy kultusz és csalás, úgy fest, egy adott történelmi környezetben kéz a kézben jár. Miközben ugyanis a Fidesz-kongresszus részvevői ugyanúgy magasztalták Orbánt, mint ama szovjet pártkongresszus részvevői Sztálint, itt beütött a malőr – a bajai önkormányzati választás elcsalása –, amott meg a Kirov-incidens, mely Sztálint ugyan nem rendítette meg pozíciójában, de vélhetően épp oly kellemetlen volt neki, mint Orbánnak a bajai lelepleződés. Noha sokak ízlését sértheti, nem gondolom véletlennek, hogy Orbán Viktor egyeduralma, teljhatalma egyre több, éles nyelvű és kemény tollú publicistából hív elő Rákosi- és Kádárreminiszcenciákat. Ami az utóbbit illeti, hadd kínáljak föl egy sajátos megközelítést. A hajdani demokratikus ellenzék közgazdasági szótárában a Kádár-rendszer jellemzésére gyakran használták (különösen Lengyel László) azt a terminus technicust, hogy alkuszocializmus. Attól volt „alku”, hogy a fejlesztési forrásokat oda, azokhoz csoportosították át, akiknek nagyobb volt a lobbierejük egyes pártvezetőknél. Ha veszteségesen termeltek, akkor is. A nyereséges cégeket nyomorgatták, a politikailag „jól álló” veszteségeseket felkarolták. Nos akkor én teljes tisztelettel bevezetném az alkukapitalizmus fogalmát, tudniillik amint azt állami megrendelések, tenderek, földosztások mai gyakorlatából tudjuk, az állami pénzforrások azoknál „landolnak”, akik – mint a Közgép – intim kapcsolatokat ápolnak a politikai vezetéssel, nem utolsósorban magával Orbánnal. Végszó: az alkuszocializmusba ez az ország belebukott. Felkészül…?