A svéd nácikommunistákról

„Ilyen cifra múlttal a hátuk mögött szegény svédeknél nem csoda, hogyha a hatvanas-hetvenes  évektől az inga épp a másik irányba kezdett el kilengeni, és most pont az ellenkezőjét igyekeznek megvalósítani a XX. századi gyakorlatnak. A csontvázak folyamatosan hullanak ki a szekrényből. Legutóbb épp a stockholmi városháza keveredett egy »listával« kapcsolatban kínos helyzetbe, mely listán az utóbbi évek Svédországba érkezett »napbarnított« bevándorlóit tartották számon. A vezetőség persze tiltakozott, de ilyen történet után nem csoda, ha van is miért, lévén a svédországi cigány népességből hiányzik egy-két generációnyi purdé, köszönhetően a korábbi — ismételjük meg — állami kényszersterilizációs gyakorlatnak.

Tehát amikor a német sajtó jól elveri a port hazánk náciságán, vagy épp a svédek szörnyülködnek, akkor immár legyünk tisztában azzal, hogy igazából nekik van okuk mi miatt szégyenkezni. Bár Raul Wallenberg mindig a mi hősünk is lesz, de ő más volt, mint számos honfitársa. Szögezzük le, a legtöbb magyar Igaz nem pénzért mentett zsidókat. Ahogy a lengyelek sem. Nálunk az állam soha nem szponzorálta emberek kényszersterilizálását, és nem készültek hivatalos felmérések éveken át a felsőbb és alsóbbrendű fajokról. Nálunk Szálasi és az ő kis csapata alig pár hónapot, és nem évtizedekig kormányozta az országot. A lenácizott kormányzó meg olyan volt, mintha Európa közepén egy keményebb kötésű Arvin Lindmann-irányvonal maradt volna érvényben, A Gömbös Gyula-fazonú szociális fasiszta vezetés nálunk epizód volt, nem olyan politikai korszak, ami kitartott volna a háború után még 10 évig.”