Az Önkritikus Magyar

„Az elmúlt napokban a magyar szurkolóknak az egész hazai médiában szélesvásznú kiadásban közvetített »ámokfutása« kapcsán ismét elemében érezhette magát magát egy embertípus: az Önkritikus Magyar (a továbbiakban: ÖM). Meglepően sok van belőlük, és mostanában nagyon divatos közéjük tartozni. (…)

Az ÖM minden hülyeséget, vagy aljasságot, amit magyar emberek követnek el szerte a világban, tegnap, vagy ezer évvel ezelőtt azzal az epés, egyben laza fensőbbségességet sugárzó megjegyzéssel kommentál: »ez annyira jellemző«. Az ő világában a magyaroknak a besenyőktől kezdve a románokon át Brüsszelig soha, senkivel szemben nem volt és nem lehet igaza. Ha azonban a mieinkkel szembeni aljasságokra emlékeztetjük (és ebből is több kötetnyire való gyűlt már fel az elmúlt századokban) jelentőségteljes leereszkedő hangnemben világosít fel minket arról, milyen »gyerekes« hozzáállás, hogy minden bajunkért »másokat okolunk«. És persze ehhez is hozzáfűzi: »annyira jellemző ez ránk, magyarokra«.

Igen így mondja: »ránk«. Többes szám első személyben. Miközben egy elegáns angol utazó bennszülöttek iránt érzett közönyével szemléli saját nemzetét, azért arra igényt tart, hogy ő is közénk tartozik. Dehogy gyaláz ő bárkit is, hiszen ő ezzel – legalábbis nyelvtanilag értelmezve – önmagát is minősíti. Nem azt mondja »azok«, vagy »ők«, hanem mindig következetesen, minden dehonesztáló és megalázó jelző mellé odabiggyeszti: »mi magyarok«.”