„Ha igaza van az ellenzéknek a demokrácia lerombolása és a diktatúra nyomulása tárgyában, akkor a nevezett jelenségek egyik ismérve az lehet, hogy lépten-nyomon új pártok alakulnak, új politikai szervezetek, civilnek mondott mozgalmak szerveződnek. Ahol demokrácia van, meg jólét, ott egy párt is bőven elegendő, a pártosodás – miként 1989-ben is – a bomlás biztos jele. (...)
Felesleges listát készítenünk a levitézlett, sértett, alkalmatlanságukat többször is bizonyító vezetőkről és tagokról, elég, ha annyit mondunk, hogy hajdan a szalámizópártként összegányolt Centrum egy üdítően demokratikus, valóságos politikai űrt betöltő, életrevaló alakulat volt hozzájuk képest. Bokros pártja mint konzervatív szervezet? Van benne valami abszurd, ám ha a konzervatív kifejezés alatt a megújulni képtelen, korlátolt vaskalaposságot értjük, akkor – ha Bokros esetében nem is – a pártvezetők vonatkozásában akár rá is bólinthatunk a fenti feltételezésre.
Viszont elgondolkodtató látszat – lehet, hogy tény –, miszerint az újonnan szerveződő pártokhoz csak olyanok csatlakoznak, akik már egy vagy több pártnak korábban is tagjai voltak. Úgy néz ki, mintha a pártalapítási és belépési hajlandóság a lakosság körében betelt volna, s csak olyanok mozgolódnak különböző pártok között, akik már megszokták a pártosság beszűkült légkörét, s most nem lelik helyüket a hétköznapi, hogy azt ne mondjuk: normális emberek világában. Nem tudjuk biztosan, ennek oka vagy következménye, hogy az állampolgárok egyre kevésbé feltételezik, hiszik el egy pártról, hogy létezését és működését kizárólag a nép érdekeinek hathatósabb képviselete motiválja, inkább vélik úgy, a pártok legfőbb célja az, hogy megszervezzék a jogot az állami támogatások lehúzására, jobb esetben parlamenti szereplőként osztozhassanak a költségvetésen, még jobb esetben kormánypártként maguknak utalgassák a lóvét.”