Vérre menő hitvitát vezényelt a miniszter

„A másfél órás vita kedélyesen, de az álláspontok határozott fenntartása mellett folyik a két lenyűgöző intellektusú, páratlanul művelt és elmélyült lelkületi férfiú között; Szabó katolikus teológusok egész sorát idézi, olykor latin eredetiben, Barsi pedig gazdagító református olvasmányértékeit eleveníti fel. Csak úgy repkednek a Szent Ágoston- – pardon: Augustinus- –, Aquinói (Szent) Tamás, Karl Rahner- és Ravasz László-idézetek mindkét részről, jelezve: ez a disputa a legkevésbé sem a Magyarországon megszokott közéleti viták züllött szintjén zajlik.

A beszélgetés ugyanakkor nem nélkülöz egy-egy szeretetteljes oldalvágást, sőt piszkálódást sem. „Nahát, a katolikusok Szentírást olvasnak? Ez új« - eleveníti fel sok református élményét Szabó. »De mi azért elhoztuk nektek 1500 évig a Szentírást!« – riposztozik Barsi, majd finoman vitapartnere szemére veti, a protestánsok hogyan tarthatnak közösséget az unitáriusokkal, akik még Krisztus istenségét is tagadják. Igaz, a végén, amikor Balog Zoltán azzal védi meg az unitáriusokat, hogy ők azért fontosak, mert a magyar megmaradás zálogaiként tekintünk rájuk, Barsi bólogat, és megenyhülve hozzáteszi: »Sőt egy református azt mondta nekem: Balázs atya, ha a lelkészeik nem zavarják össze őket, akkor ugyanazt hiszik, mint mi.«

A vita végén nincs győztes és vesztes: miután a hallgatósággal együtt elmondják a két egyház közös imádságát, a Miatyánkot, a félek egyértelmű nyertesként lépnek le a pulpitusról. És ahogy Balogh Zoltán a végén tanulságként megfogalmazza: »Talán nem is annyira egymás felé kellene közelednünk, mert a jelek szerint ez nemigen megy. Hanem Krisztus felé – aminek következtében egymáshoz is közelebb juthatnánk.«”