Orando et laborando

„A történelem során kipróbáltuk együtt és külön-külön az orando et laborando elv mindegyik pillérét. Azok voltak, és azok ma is a kegyelmi pillanatok/időszakok, mikor nem egyiket a másik rovására, vagy nem egyiket a másik nélkül próbáltuk megvalósítani, hanem amikor megsejtettük és megéltük a kettő egymást támogató, erősítő harmóniáját. A transzcendenssel való kapcsolat és a mindennapi létfeltételek előteremtése, az alkotó munka együttesen teheti elégedetté az embert. Nagy dolog, mikor az ember a transzcendens felől tud rátekinteni a hétköznapira: van értelme annak, amit tesz, tud örülni munkája gyümölcseinek, tudja hálásan fogadni az áldást. Másik oldalról az ember éppen munkája becsületes végzésében látja meg igazán, milyen sok feltétel nem rajta áll, mennyi minden nem tőle függ, de mégis bizalommal és reménnyel tevékenykedik, mert van kire néznie, akinek az is a hatalmában van, ami messze túlnő rajtunk.

Emberi létünk ebben a kettős dimenzióban teljesedik ki igazán. Mert csak ebben a kettős dimenzióban igaz a gyakran más közegben idézett mondás: „nincs lehetetlen, csak tehetetlen”. Milyen gyorsan tehetetlenné válik az ember, ha kibillenti pl. egy betegség a hétköznapokból. És milyen gyakran ellehetetlenül, padlót fog az, aki olyan intenzíven csak fölfelé néz, hogy nem akarja észrevenni az úton előtte levő követ, s ahelyett, hogy kikerülné, azt várja, hogy majd Isten elveszi az útból. Ugyanakkor az isteni dimenzió megnyílása túllendíthet a tehetetlenségen, az imára kulcsolt kéz már nem tehetetlenül aláhulló végtag.”