„Vidnyánszky hátán tehát a siserahad elindult fölfelé
Ritka pillanata a művészettörténetnek, amikor a radikális dilettánsok ilyen mértékben válnak meghatározóvá egy nemzet életében. Vidnyánszky csak kiválókkal dolgoztat, olyanokkal, akik az elmúlt tíz-húsz vagy akár harminc évben szakmájukat alázatosan szolgálták, nagyot alkottak: írtak, tanítottak, rendeztek, játszottak szerte az országban. Talán elég egy nevet kiemelni ebből a társaságból, akit méltán nevezhetek a korszak egyik ikonikus figurájának: Fekete Péterről van szó, a békéscsabai teátrum igazgatójáról. Talán nem is kéjelegnék sokat azon, hogy Fekete eredetileg egy bűvész, bár kétségtelenül kihagyhatatlan részlet ez is. Fekete Péter Vidnyánszky Attila jobbkeze, harcostársa többek között a Magyar Teátrumi Társaságban és a Színházi Bizottságban is. Ami igazán lenyűgöző – és egyben végtelenül deprimáló is –, hogy Fekete Péter lett az a független kormánybiztos, aki Alföldi és Vidnyánszky között a Nemzeti Színház ügyvezetői átadás-átvételét lebonyolítja a következő fél évben. Ez a kutyakomédia mára tehát odáig jutott, hogy az egyik megszerzi, a másik lemenedzseli. Függetlenül, kormánybiztosként.
Íme a legutóbbi, dörgedelmes bejelentés, amelyet Attila a Testnevelési Egyetemen (vajon miért éppen ott) tett közé: »Paradigmaváltás jön, melynek részeként egy igazi, nagy Nemzeti Színházat szeretnénk létrehozni. A Nemzeti egy templom, spirituális, szakrális hely, a nemzet lelkéből született. (…) A Nemzeti Színházat a jobboldali gondolat építette és tartotta életben, a másik fajta gondolat láttuk, mit csinált belőle.«
Egyrészt ugye milyen »másik gondolat«? Alföldié? Jordáné? Schwajdáé? Attila fogalmazásmódja önmagát leplezi le. A paradigmaváltás lényege az, hogy eddig szuverén alkotók álltak az intézmény élén, ma viszont egy olyan pártkatona (bármennyire is tehetséges rendező, ma már csak egy káder) irányítja azt, aki számára evidencia, hogy az épület kizárólag olyan ember kezében lehet jó helyen, aki jobboldali gondolkodású, pontosabban Orbán Viktor bizalmi embere.”