„Mi marad, ha bizonyos – erősen favorizált – témákról csak szépet és jót lehet mondani? Hát a giccs, az marad. A fésülhető póni, akinek nincsenek ivarszervei és nem szarik.
Giccset azonban minden vásárban kapni, olcsón, fröccsöntve. A heroizáló propagandakultúra legfeljebb nevetség tárgyaként lesz ismertté külföldön, arra jó, hogy kettéröhögjenek minket már a szomszédban.
Pedig csak nem kéne vén, pállott agyú, süket és impotens pedellusnak lenni. Ennyi elég volna, hogy bárki felismerje, hogyan működik és mire használható mostanában a nemzeti kultúra. Számtalan alkotás járta körbe a világot a Persepolistól A bukásig csak az utóbbi öt évben, hogy bölcsészdiploma nélkül is leessen, mi a nyerő. Az önreflexió. Az az üzenet, hogy ez egy civilizált és önkritikus nép, amely nem tételezi magát tévedhetetlennek, sőt rágódik tévedésein.
Ha ezek a sötét, korlátolt elmék irányítanák, sohasem lehetne ilyen a magyar. Ám szerencsére ők kártékonyak ugyan, de nem teljhatalmúak. A magyar nemzeti kultúra nem az, amivé ők fagyasztanák. Azt az egész nemzet hozza létre; ha saját állama magára hagyja, akkor nélküle. A Műcsarnokot, de még a Nemzeti Színházat is beszánthatják ezek a tulkok, meg minden mást, ami függ tőlük. Vethetnek bele tulipántos ládikát és gyulai kolbászt, aztán keltsék ki maguknak. A kultúra egésze nem rajtuk múlik.”