„Mit gondol, Vidnyánszkynak csontig le kell bontania az eddigi színházat, társulatot, repertoárt, hogy megvalósítsa az elképzeléseit?
Ezt még nem tudhatjuk. Egyáltalán nem gondolom, hogy Attilának az lenne az ambíciója, hogy kiszórja az egész társulatot. Annál komolyabb művészember. Sokkal inkább az a baj, hogy nem kell egy miniszteri biztost, mint egy hóekét előretolni, és ne adj isten, ha még nem is akarunk rosszat feltételezni, gyanakodva ellenőrizni a Nemzeti Színház működését.
Ha Vidnyánszky marasztalná, maradna?
Nem. Sajnálom és abszurdumnak tartom ezzel kapcsolatban az egész, sajtón keresztüli beszélgetést. Miért nem tudunk leülni egymással? Amiért biztosan nem maradok, az a döntés mögötti politikai cirkusz. Mindnyájunkhoz méltatlannak tartom.
Mit sorol a magyar nemzeti érték fogalmába? A mai Nemzeti kritikusai szívesen hivatkoznak arra, nem az ilyen értékek, hanem éppen azok hiánya jellemezte az ott játszott darabokat.
Például a Mohácsi testvérek Egyszer élünk című előadása nem tartozik a magyar nemzeti érték fogalmával körülírható kategóriába? Az egyszer élünk pontos elemzése egy kis magyar falu életének, annak, hogy micsoda árulásokon, megalkuvásokon, hazugságokon keresztül vagyunk képesek túlélni. Egymást elárulva, de közben egymást szeretve, összekapaszkodva is tudunk élni.
Egy modern Nemzeti Színház egyik legfontosabb feladata az ilyen darabok színre állítása és játszása. Hazugságot látok abban, hogy ami nemzeti és magyar, az csak szép, idillikus lehet, piros-fehér-zöld, harmonikus, derűs. Az egész mai magyar társadalom tragédiája, hogy még mindig képtelen szembenézni a múltjával és a jelenével.”