Porladó bizalom

„Változtatásra tehát mindenképpen szükség van a források hatékonyabb és a minőséget jobban szolgáló felhasználása érdekében, kérdés, vajon a jelen gazdasági helyzetben tényleg segít-e, ha a pénztárcáján keresztül motiválnák a fiatalságot. Kétségtelen, a kedvező kamatozású diákhitellel a szegény családból származó diákok is beléphetnek a felsőoktatásba, de valójában csak az azonnali kiadásokat úszhatják meg, a milliós eladósodástól viszont mindenki okkal fél. (Az önköltség félévenként egy-kétszázezer forinttól egymillióig terjed.) Hiába teszi lehetővé a kormány a cégeknek a hiteltörlesztés átvállalását, a diákok jó része egy majdani lehetőségre alapozva vélhetőleg nem vállalja a kölcsönt, amikor azt sem tudja, lesz-e állása, nemhogy olyan munkáltatója, amelyik majd átvállalja a terheit. Nem alaptalan a rektorok tiltakozása sem: az egyetemek finanszírozásában továbbra is szerepet kap majd a hallgatói létszám, de az intézmények már az idei hétmilliárdos zárolást is nyögik, arról nem beszélve, hogy jövőre a tervek szerint húszmilliárddal kevesebből gazdálkodhatnak. Ha emellett még diákjuk se lesz elég, akkor tényleg becsukhatják a kapukat.

A hőbörgőknek ezzel együtt be kell látniuk, hogy változatlanul népszerűek maradtak azok a szakok, ahol az idén a legdurvábban visszanyesték a keretszámokat. A 95 százalékkal megcsonkított gazdasági terület a második legkedveltebb maradt, és nem sikerült elvenni a fiatalok kedvét a jogászpályától sem: ott hússzoros volt a túljelentkezés. Az is téves interpretáció, hogy az állam a hallgatókra hárítaná az összes költséget, hiszen a diákhitel két kamattámogatásával, a közszférában elhelyezkedők törlesztőrészleteinek átvállalásával, a hátrányos helyzetűeknek biztosított külön keretszámokkal, a pedagógushallgatók és a sportolók speciális ösztöndíjaival, a közel 28 ezer teljes és 46 ezer részösztöndíjjal így is komoly felelősséget vállal.”