„Nem általános megoldást kínál, hanem a kultúra egyes ágaiban azonnal - a Műcsarnok lenyúlása kapcsán a képzőművészetében - megosztáshoz vezet. Nem a publikum, a nemzetközi szaksajtó, a kulturális piac, hanem egy ideologikusan átitatott gondolkodásmód kiválasztottjai ülnek majd az MMA havi többszázezer forinttal honorált padjaiban egy válságtól mindjobban megszenvedett társadalommal körülvéve, s ilyen helyzetben minden onnan érkező, mégoly jóakarattal megfogalmazott állításnak a hitele is kétségessé válik.
Hogyan fog egy, az EU rosszallása ellenére 62 évesen nyugdíjba küldött bírói karnál tíz évvel idősebb közösség reflektálni a kultúra legfrissebb tendenciáira? Mihez kezd egy enyhén szólva is analóg testület a digitális világban?
Mihez kezd egy a helyi közösségi kötődést, a lokalitás értékeit piedesztálra állító program azzal, hogy mostanra a kultúra globálissá lett? Tegnap még érvényes kategóriák tűnnek a feledésbe, hogy helyeiket akár gyorsan változó újak foglalják el. Mihez kezd azzal, hogy manapság közel 900 millió ember néz meg egy, a nyugati, amerikai kultúra kliséivel groteszk játékot játszó dél-koreai videoklipet az interneten, s hogy ennek a globális kultúrának nem pusztán a közvetítőelemei, de üzenetrendszere, anyaga, nyelve, szertelen játékrendjei is felülírja a nemzeti hagyományba, mint 19. századi konstrukcióba zárt pátoszformákat?
Az a korántsem csekély belső eszmei ellentmondás, vagyis, hogy keresztényi vagy pogány alapokon is kíván-e állni a jól kistafírozott kultúrcentrum, rávilágít arra: itt a keresztény kultúrára, eszmevilágra, hitbeliségre utalás pőre pragmatikum. Köze nincs a megélt lelki valósághoz. Törzsi küzdelem csupán, melyben most az egyik pogány törzs területfoglaló győzelmet aratott a másik felett. Hogy valami formát adjon örömének, a felégetett falu, perzselt csatamező elhullatott tárgyaiból zavaros és látványos oltárt emel. Az örömtűz fényei Krisztus keresztjét éppúgy vöröses fényben fürdetik meg, mint egy a porból nemrég fölemelt és látható helyre rakott érc turulmadárét.”