„Helyes, hogy úrrá lett a pénzügyi szemléletű tervezés a kormányon, a gond ezzel csak az: meglehetősen későn. Nem feltétlenül kellene ugyanis évente hétszer-nyolcszor alaposan átrajzolni a költségvetési pályát, és havonta százmilliárdos nagyságrendű korrekciókat bejelenteni. Ráadásul az unortodox költségvetési megoldások egyre inkább a dézsmához kezdenek hasonlítani, amellyel csak az a probléma, hogy a válságadók a reálgazdasági szereplőket, az őket hitelező bankokat, illetőleg 2014-től a Budapesti Értéktőzsdét is a partvonalra tették. Nem pusztán arról van szó, hogy az állítólag extraprofitot felhalmozó hitelintézeteket, közműcégeket vagy a hipermarketeket sajnálni kellene, hanem arról: ha az érintettek nem fordítanak beruházásokra, sőt a meglévő tőkéjük is leamortizálódik, akkor aligha kell attól tartanunk, hogy kedvezőbb irányba fordulna a gazdaság egésze. Mert ki fog itt beruházni?
Fentebb említettük, hogy az alacsony deficit, ha erős forintárfolyammal párosul, mérsékli ugyan az államadósság GDP-arányos rátáját, ám eközben az adósság tovább nő – és ez így lesz mindaddig, amíg lyuk van a büdzsében. Ugyanakkor az államadósság fenntartható csökkentése szempontjából a legnagyobb kihívást éppen a gyenge növekedési potenciál jelenti.
Végezetül fel kellene már ismernie a döntéshozóknak azt is, hogy Magyarország pénzügyi stabilitását – nagyjából, egészéből – a külföldi befektetők határozzák meg. Bármilyen jók is a »hiánygazdaságra« épülő mutatók. És a mostani kedvező trend annak tulajdonítható, hogy az elterjedt nézet szerint sok pénzt kell a feltörekvő országokba tenni – ám ez az irány akár néhány napon vagy héten belül meg is változhat.”