„Minden együttérzésem azoké, akik természetellenes vonzalmukat magukban hordozzák anélkül, hogy vágyaik kiélésével kárt okoznának másoknak. Nincs viszont együttérzés bennem azok iránt, akik késztetéseiket erőszakosan a másik emberre kényszerítik, vagy a náluk gyengébbek kiszolgáltatott helyzetével visszaélnek. Arra sincs mentség, ha »a mundér becsületét védve« falazunk az elkövetőknek, és ezzel hagyjuk tovább bűnözni.
Lehet persze mentegetőzni azzal, hogy a határok rugalmasak. Hol kezdődik a pedofil viselkedés? Lehet-e pedofíliával vádolni azt, akinek a tanítványa harminc év távlatából azt állítja: a hitoktató bácsi gyengéden simogatta az arcát, utólag úgy véli, tisztátalan szándékkal? A sajtó szép számmal tálalt ilyen eseteket. Persze bevezethetjük az amerikai modellt, ahol sok iskolában a tanárok nem merik bezárni óra alatt a tanteremajtót, nehogy pedofíliával vádolhassák őket a tanítványaik. Vagy hová sorolnánk azt az esetet, amikor a színi direktor elvonul beszélgetni egy szobába a színi növendékkel szerepről, karrierről, majd belülről bezárja az ajtót, és a nadrágjába ejti a kulcsot: »Ha ki akarsz innen jutni, vedd ki…« Bizonyára sokan kiveszik, hiszen azért próbálkozik újra és újra… A növendékek huszonévesek, nagykorúak. Elméletileg szabadon dönthetnek. Mi ez akkor: olcsó poén? Hatalommal való szexuális visszaélés?
Alapvetően optimista embernek tartom magam, de realista is vagyok. A pedofília bűntette nem fog már sokáig ekkora felháborodást kelteni. Az elmúlt évtizedek tendenciáit figyelve azt jósolom, hogy ha ötven év múlva egy akkori fiatal olvassa majd ezt vagy a hasonló cikkeket, megrántja a vállát: »Micsoda idejétmúlt hozzáállás!« Addigra valószínűleg bevett viselkedés lesz a pedofília, egyike a sokféle »természetes vonzalomnak«. Hiszen a pedofilok nem tehetnek arról, hogy így születnek vagy alakulnak – mondják majd –, tehát ez nem betegség. Miért ne élhetnék ki hajlamaikat?”