„majdnem harminc éve ismerem, hárommal jártam alatta ungváron. nem kollégiumban lakott, albérletben, így annyira gyakran nem találkoztunk. amikor a nyolcvanas évek végén egyébként is felpörögtek az események, nagy hír volt, hogy elment kijevbe, és színházi rendezőnek tanul. később tanított is ott, és sikerült megszerveznie, hogy két évfolyamnyi magyar színészt is képezzenek a főiskolán, illetve részben budapesten. ebből lett a beregszászi magyar színház. a kárpátaljai magyarok legkomolyabb kulturális teljesítménye az elmúlt negyven évben. vitán felül. elég sok előadást láttam tőle, az elejétől kezdve. az látszott, hogy amit csinál, annak nincs sok köze a felmondjuk a szöveget, végigvárjuk a tapsot és hazamegyünk műfajhoz. a kárpátaljaiak nem is értették, mi ez a sok mozgás, zene, extatikum. kaotikusnak, nehéznek, értelmezhetetlennek látták, amit láttak. néha én is, a három nővérje például keményen lefárasztott. voltak viszont zseniális dolgai is, többek közt a tóték vagy sólyompecsenye. az mondjuk biztos, hogy népszínházas álromantika és árvalányhaj sose volt semmijében. a tíz évvel ezelőtti nemzeti színházas bánk bánjáról tömegével léptek le a népek, akik ilyesmire számítottak. eléggé csodálkoztam egyébként mindig, hogy a magyarországi kritika őt magát nem szereti - szemben két legjobb színészével, szűcs nellivel és trill zsolttal, akiket a tenyerükön hordoztak az újságírók -, részben annak tudtam be, hogy mindig nagy volt a pofája. mert hogy nem a tehetsége kevés - meg nem is az invenció -, afelől nem volt kétségem. sejtettem, hogy be fog szállni ebbe a nemzeti színházas marhaságba, de drukkoltam, hogy ne tegye. sok értelme nincs. na de ő tudja. az elmúlt húsz évben elég ideges ember lett, legfeljebb még idegesebb lesz ezután.”