„Hetven millió eladott lemezzel, évi kétszáz koncerttel az egyik legnépszerűbb zongorista. Zavarja, hogy kommersznek tartják a zenéjét?
Mindenki azt gondol, amit akar. Fogyasztható zenét játszom, akár saját szerzeményeket adok elő, akár örökzöldek, filmzenék, musicalek vagy jazz klasszikusok átiratait játszom. Varietéművésznek tartom magam, melodikus könnyűzenei előadónak. Harmincöt éve szórakoztatom a közönséget, emberek százezreit.
Konzervatórium, komolyzenei képzés, zongoraversenyek. A klasszikusoktól miként jutott el a könnyebb műfajokig, minek a hatására váltott?
Öt éves korom óta ismerkedem a hangszerrel, az első zongorámat a nagyapámtól kaptam. Apám a párizsi konzervatóriumban tanított, azt szerette volna, ha koncertzongorista válik belőlem. Tizenhat évesen zongoraversenyeket nyertem, és símának tűnt az út egy klasszikus zenei karrierhez. Csakhogy közben elkapott a pop és a barátaimmal összehoztunk egy rockzenekart. Volt egy-két fellépésünk, de nem volt sikerünk. Amikor apám beteg lett, anyagi nehézségeim támadtak, így kénytelen voltam valami gyorsan fizető munka után nézni. Nappal egy bankban dolgoztam, esténként pedig énekeseket kísértem, többek között Michel Sardou-t és Johnny Hallyday-t. Gondolom, ismerik ezeket a kiváló művészeket. (...)
A fehér zongora a romantikus hatáskeltés eszköze?
Játszottam már eleget fekete zongorán, amikor egy napon a genfi hangszerkészítő barátom előállt azzal az ötlettel, mi lenne, ha a fehér színt választanám. Szó se róla, bejött, különösen fehér szmokinggal társítva. Míg a fekete elnyeli a színeket, komor és ünnepélyes hatást kelt, és igazán hatásos a balladai hangvételhez, addig a fehér valamiféle tisztaságot, reményt, fényt sugároz. A lelkiállapotomra és a közönségre is jobb hatással van, ha fehér zongorán játszom.”