„Zsidók, melegek, rejtőzködjetek!” – üzeni a berlini rendőrfőnök
Különösen akkor kell titkolózniuk Barbara Slowik szerint, ha arab negyedekben járnak.
A Horthy-rendszert minden munkámban „korlátozott parlamentarizmusként”, illetve domináns pártrendszerrel rendelkező és autoriter jellegű berendezkedésként írtam le.
„Az Élet és Irodalom 2012. július 20-ai számában Karsai László (Megjegyzések a Gerő-vitához), a július 27-ei számában pedig Bojtár Endre (Antiszemita vagy-e) foglalkozott néhány írásom néhány passzusával, illetve közéleti szerepléseimmel. Azt a tényt, hogy Magyar sorsfordulók 1920–1989 című tanulmánykötetemből (Osiris, 2012) hiányzik 1944, illetve a holokauszt, Karsai »közönynek«, illetve »több mint bűnnek, hibának« nevezte. Ugyanezt Bojtár Endre is szememre vetette, kiegészítve több más vádponttal. Mindezek alapján kijelentette: »Romsics, mint közszereplő, antiszemita«. Az alábbiakban tételesen bizonyítani igyekszem Bojtár tévedéseit, illetve állításainak vitathatóságát, s annak eldöntését, hogy antiszemita vagyok-e, az olvasókra bízom. (...)
Bojtár szerint »Ami szép és jó, ami érték létrejött a két háború között Magyarországon, az mind a Horthy-rendszerrel szemben, annak ellenére jött létre. A magyar állampolgárok százezreinek tömeggyilkosságába torkolló s tömeggyilkosságát okozó Horthy-rendszer és benne Horthy megítélése nem lehet vita tárgya, ez csak elítélés lehet«. Merthogy »Az ordas kurva szexuális erkölcsét sem a szüzesség elvesztéséig folytatott nemi élet alapján szokás megítélni«. Úgyhogy az osztályzat: »színtiszta, duplatalpas rámás elégtelen«.
Bojtár ismét téved, vagy legalábbis alaposan túloz. Ha belegondol, el kell ismernie, hogy sem a népiskolák, sem az új egyetemek, sem a külföldi magyar intézetek nem jöhettek volna létre a Horthy-korszak kormányainak döntései és az akkori magyar parlament támogatása nélkül. Ahogy a nyugdíj, a 8 órás munkanap bevezetése, az ONCSA és sok minden más sem. Ennek elismerése nem zárja ki azt, hogy mai kultúránkhoz és politikai identitásunkhoz közelebb állnak a korszak ellenkultúrájának alkotásai. Hogy azután a pozitívumokat és a kétségtelen negatívumokat mérlegelve kinél merre billen a mérleg, azon természetesen lehet vitatkozni. Az én Horthy-korszakkal kapcsolatos véleményem az 1970-es évek második és az 1980-as évek első felében alakult ki, s ez azóta érdemben nem változott. Kétségtelen: a korábbi értékelésekhez képest, melyek a korszak egészét fasiszta diktatúrának, vezetőit pedig fasiszta politikusoknak láttatták, lényegesen eltért, és ma is eltér a felfogásom. A politikai rendszert minden munkámban »korlátozott parlamentarizmusként«, illetve domináns pártrendszerrel rendelkező és autoriter jellegű berendezkedésként írtam le, Horthyt, Bethlent és Telekit pedig – jelezve a közöttük fennálló, részben éppen az antiszemitizmus kapcsán kimutatható különbségeket is – konzervatív típusú politikusokként jellemeztem. Emellett méltányoltam Klebelsberg, sőt Hóman Bálint kultúrpolitikájának egyes elemeit, továbbá a társadalombiztosítás kiterjesztését is. A trianoni határok megváltoztatására irányuló revizionista politikát pedig érthetőnek, sőt a valóban elvtelen és igazságtalan döntések miatt bizonyos mértékig indokoltnak tartottam. Az egész korszakon végigvonuló, s végül páratlanul szörnyű katasztrófába torkolló antiszemitizmus tényét ugyanakkor sohasem tagadtam, sőt arra mindig nyomatékosan felhívtam a figyelmet. Már idézett szintézisemben rámutattam a csendőrség 1944-es szerepére, sőt a keresztény magyarság túlnyomó többségének passzivitására és részvétlenségére is, majd egyetértőleg idéztem Márait: »Háromszázezer ember reszket a sárgacsillagos házakban; tizenhat-tizennyolc éves suhancok rabolnak a sárga házakban, terelik a lakókat az uszályok és gyűjtőhelyek felé. A novemberi hidegben sokezres embercsoportok vonulnak némán – asszonyok, gyerekek, öregek – ismeretlen sors felé. A rablás, a túszok szedése általános. Ha minden vád igaz lenne, amit valaha is a zsidók ellen harsogtak, akkor is velük kell tartani minden embernek, aki még valaha embernek akarja nevezni magát: mert szenvedésük minden elképzelést meghalad.« (4. kiad. 268. p.)
Azon, hogy olvasatom a korszak reális ábrázolása-e vagy sem, természetesen lehet vitatkozni. A Társadalmi Szemle és a Népszabadság cikkírói – köztük Berecz János – a ’80-as években ezt a megközelítést a kor »megszépítéseként« értékelték. A rendszerváltás után változott a helyzet. Megjelentek olyan vélemények, amelyek Horthy nyilvánvalóan rossz döntéseit is mentegetni próbálták, magát a rendszert pedig demokráciának nevezték. Különböző írásaimban én ezekkel éppúgy vitáztam, mint a korábbi, vulgármarxista leegyszerűsítésekkel. A kutatásnak természetesen lehetnek specifikus tárgyai az antiszemitizmustól az agrárkérdésen át az oktatásig. Ám ha egy egész korszakot mutatok be, akkor a lehető legtöbb szempontra tekintettel kell lennem. Ezt így tettem eddig, és így teszem ezután is. A történész többek között ettől történész, nem pedig egyéni emlékező, miközben persze a kortársak sajátos tapasztalatait és traumáit mindig tisztelettel kell kezelni. Úgy érzékeltem, hogy a fentiekben körvonalazott álláspontomat a történészszakma az eddigiekben méltányolta, bár természetesen számos vitapartnerem is akadt. Kétségtelen viszont, hogy a XX. századi magyar történelmet illetően a szélesebb nyilvánosságban egyre kevésbé mutatkozik igény az árnyalt megközelítésekre. Ennek legújabb bizonyítéka Bojtár Endre fentiekben idézett véleménye.”