„Elhisszük újra, sokadjára is, hogy a másik majd tud úgy kormányozni, hogy az senkinek se fájjon. Aztán fél év múlva már azokat is ugyanannyira gyűlöljük majd, mint az előzőeket... Török Gábor még 2008-ban említette az egyik előadásán, hogy szokott olyan emberekkel találkozni, akik azért szavaznak mindig az aktuális kormányerőre, mert »azok már úgyis eleget loptak«. S »ha új párt kerülne hatalomra, akkor azok ismét lopni akarnának, mert nekik még nincs elég«. Nos, nem tudom, hogy ilyen választók még ma is élnek-e, én inkább az ellenkezőjükkel szoktam találkozni. Minden sarkon.
Ennek persze többféle oka lehet: biztosan közrejátszik az »éretlen demokrácia« problematikussága, s ebből következően a választók pártpreferenciájának az instabilitása is, ám valószínű, hogy a jelenséget egy sokkal tudománytalanabb indokkal is magyarázhatjuk. Az emberek egész egyszerűen vágynak a jólétre, a magasabb életszínvonalra — mindarra, amiből látják, hogy a tőlünk nyugatabbra fekvő országok állampolgárai nem szenvednek hiányt. S a legtöbben elhiszik, hogy egy másik kormány megadhatja ezt nekik. Ennek kapcsán örülhetnénk ugyan, hogy nem igaz az a sztereotípia, hogy a magyar egy szenvedésre vágyó, végtelenül pesszimista nép lenne, csakhogy itt azért nem egy egészséges optimizmusról van szó. Az, hogy négyévente elhisszük, hogy egy másik politikai garnitúra tejjel-mézzel folyó Kánaánt tudna varázsolni a Kárpát-medencében, inkább erőteljes hiszékenységre, mintsem jóindulatú bizakodásra vall. (...)
Ettől függetlenül azonban az eredmény, ha nem is kézzel fogható, de a napnál világosabb: ma már úgy tűnik, trenddé vált a félidőben mérhetetlenül gyűlölni a kormányt. Aki persze mégsem akarná gyűlölni őket, az gyűlölheti szimplán a másik oldalt Horthy, Kádár vagy újabban már Nyírő József miatt — így válunk szépen a tízmillió gyűlölködő országává.”