„A mai magyar baloldal politikai kultúrájával nem összeegyeztethető az utcai politizálás vagy a konfliktusok nyílt felvállalása – így aztán a szakszervezeti tagság is olyan vezetőket kap, amilyeneket a történelem kínál. Sajnos az emberek zöme még mindig úgy gondol a szakszervezetekre, mint kvázi állami szereplőkre. Az alulról szerveződő és közösségben való érdekérvényesítésről a többségnek a mai napig az a történelmi lecke jut eszébe, hogy az felesleges, sőt, ártalmas, a sikeres kezdeményezéseket pedig biztosan valamilyen háttérdek motiválja. Márpedig a tömegek mozgolódása nélkül nem lehetséges a mozgalom megújítása és a munkavállalók érdekeinek képviselete. (...)
Eleinte úgy tűnt, hogy a nyugatos progresszióra történő folyamatos hivatkozás, valamint a fasiszta-veszély rémképének felmutatása tartósan felszínen tarthatja a baloldalt, elfeledteti a néppel azt, hogy a globalizáció nyerteseinek politikai tábora katasztrofális kormányzatokat tudhat maga mögött, mind gazdasági, mind társadalmi értelemben. 2010-re azonban kiderült, hogy ez az álbaloldali stratégia megbukott.
Ebben az időszakban vállalta fel el egyre több szakszervezet, hogy elhagyja az akol melegét – ez az útkeresés azonban még nagyon az elején tart. A Szolidaritás létrejöttével egy időre úgy tűnt, hogy az aktivista szakszervezetiség vagy baloldaliság is elkezd gyökeret verni, bár ehhez arra van szükség, hogy a Szolidaritás találjon az Orbán-ellenességen túlmutató identitást magának, mely számot vet a globális kapitalizmus problémáival. Egyelőre sajnos úgy tűnik, hogy az álbaloldal átka fogva tartja a magyar szakszervezetiséget.”