„Prohászka Ottokár a szociális lelkiismeretlenség úri hagyományát őrző mai keresztény kurzusnak is a pofájába vágná, hogy »a szociális felelősség és lelkiismeret próbája a valóban katolikus magatartásnak«. »A tőke az úr; életre-halálra kell a munkásnak megadnia magát; tőle függ« – hirdette Prohászka, mert szocialista volt. Keresztényszocialista, természetesen.
A polgári és marxista szocialisták, Ady és a Nyugat és mindenféle liberalizmus, konzervativizmus és kapitalizmus, a földbirtokos arisztokrácia, a vatikáni vaskalaposok, valamint az országot a világháborúba, a pusztulásba vezető úri osztály szenvedélyes ellensége. Meg a zsidóké persze. Nem a zsidóellenes korszellem áldozataként, hanem leggyakrabban idézett, legnagyobb hatású véleményvezéreként. A világi modernitás, a kapitalizmus számára egyet jelentett a zsidóval, a zsidó pedig az elfajult világgal. Prohászkát annyira lehet függetleníteni a zsidóellenességtől, mint, mondjuk, Petőfit a respublikától. Gondoljuk meg: kinek kellhet ez a Prohászka mint egész? És kinek ne kellene belőle valamely rész? Csak hát Prohászka egyben van.
Gondoljuk meg, mekkora hazugság lenne bármely rész-Prohászkát sematizálni és kanonizálni! És gondoljuk meg, mekkora téma Prohászka! Mekkora szellemi és művészi kihívás ezzel az összetettséggel szembenézni! Autoriter rezsimhez sematizáló és kanonizáló köztéri szobrászat illik. Ilyen szobormányokkal szórta tele az országot az első Orbán-kormány a millennium ürügyén. A szellemi aktivitást igénylő alkotásokat, például az ’56-os emlékműveket a temetőben és az Ötvenhatosok terén abban a táborban nemigen értékelik.”